Kevés közhelyszerűbb állítás van annál, mint amikor azt mondjuk egy íróról és a művéről, hogy ma is aktuális. Ez megúszós mondat, mert magától értetődő: minden alkotói életmű, amely méltó arra, hogy részévé váljon a kollektív emlékezetnek, aktuális abban az értelemben, hogy az idő múlása és a körülmények változása ellenére is megmarad belőle valami meghatározhatatlan esszencia, amire minden kor embere rezonálni tud – már ha veszi a fáradságot, hogy elolvassa. Olyan szabály ez, ami alól nincs kivétel: azok az írók, költők, művészek, akik nem képesek – ha változó hangsúlyokkal és mértékben is – aktuálissá válni haláluk után évtizedekkel vagy akár évszázadokkal is, azokra nem emlékszünk. A memória, az egyéni és a kollektív egyaránt, véges, és csak azt jegyzi meg, ami igazán megjegyzésre érdemes.

Ady Endréről sok bornírt féligazságot olvasni és hallani manapság, de hát ez is rettentő aktuális jelenség, mert sosem volt másként, legfennebb az irányok változtak, a – vigyázat, újabb, gyanakvásra okot adó közhely! – korszellemtől függően. Ady iszákos volt, láncdohányos, nőfaló, vérbajos, ripacskodó pozőr; de ez a kisebbik bűne: a nagyobbik az, ami miatt az ellenkező előjelű bornírt féligazságok hangoztatói meg kisajátítanák és zászlóra tűznék, mint ismét-aktuálist; de hát ebben sincs semmi új a magyar Nap alatt és a magyar Ugar felett.

Ady Endre ugyanis politikus költő volt; nemcsak úgy kell ezt érteni, hogy korának jelentősebb társadalmi jelenségeivel és szereplőivel kapcsolatban igen határozott, bár időről időre módosuló politikai nézetei voltak (a Tisza Istvánhoz való híres-hírhedt viszonyulása is változott az évek során, a „nagy tudású, tiszta szemű ember, igazi európéer”-től a „vad, geszti bolond”-ig), hanem oly módon, hogy egész lényét, költői kifejezésmódját, írásainak szellemét – műfajtól függetlenül – átitatta a közösség sorsáért érzett felelősség szenvedélye – vagyis maga a politika.

Adyt aztán ezért folyamatosan megpróbálták és megpróbálják beskatulyázni azok, akik – álljanak bár a barikádok ellentétes oldalán – úgy képzelik, hogy a történelemben minden korszak valamely jelensége megfeleltethető egy másik korszak azzal egylényegű jelenségének, és maga a történelem egyenesvonalú fejlődés eredménye. Ebből a perspektívából a dolgok rém egyszerűek, a szavak mindig ugyanazt jelentik és ugyanarra vonatkoznak, a kétkedés, a gyötrelem, a vívódás, a kétértelműség ritka jószág.

Ady azonban már a maga korában is sokkal összetettebb jelenség volt annál, hogy elviselje a szellemi kényszerzubbonyokat. Hétszilvafás plebejus demokratizmusa természetszerűleg vitte a politikai baloldalra, de ha kellett, a konzervatív sajtóban ostorozta azokat, akik vele legitimálták volna saját céljaikat („Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm”, írja A duk-duk afférban); a nyugatosságot és progressziót hirdeti, közben a keleties ősiségre hivatkozik („Ős Napkelet olyannak álmodta,/ Amilyen én vagyok:/Hősnek, borusnak, büszke szertelennek” – Én nem vagyok magyar?); fullánkos, protestáló antiklerikalizmusa ellenére megemeli kalapját mélyen a Krisztus-kereszt előtt; világias modernsége mögött ódon, zsoltáros-bibliás istenesség lakozik, ami hozzásegíti őt ahhoz, hogy olyan expresszív magyar nyelvet teremtsen, amilyenen előtte sem, utána sem nagyon tudott beszélni, írni más.

A mindenkori kultúrharcosok persze úgy gondolják, hogy egymástól mereven elkülönülő, világnézeti alapú kánonok vannak, amelyek közt nincs átjárás, Adyt (is) tehát be kell szuszakolniuk valamelyikbe, és kizárni a többiből – a helyzet viszont az, hogy a nemzeti kultúra, minden sokszínűsége mellett, egy és oszthatatlan, és nem találták még föl azt a kánont, amely ideológiai megfontolásokból lemondhatna mindarról, amit Ady Endre a magyar irodalom és önismeret számára jelentett. Németh László fogalmazott így róla: „A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.” Azt is ő írta, ugyanott, hogy „nagy költő nagy árnyékot vet”; és kiegészíthetnénk ezt azzal, hogy nagy költőnek és nagy szellemnek nagy hibák és nagy ellentmondások járnak, és ez így van rendjén.

Ami pedig a nemzeti önismeretet illeti: Ady a maga kurucos harcosságával, búsongásával, önpusztításával, átkozódásaival, hitetlen hitével, túlfeszített lényeglátásával, önostorozásával, Verecke és Párizs közti hánykolódásával nagyon ismerős és nagyon magyar jelenség.

Ady Endre száz éve halt meg. Negyvenegy évesen, magányosan, álmában, egy szanatóriumban. Ahogy írta: „Olyan mindegy, mint szeretünk,/Olyan mindegy, csókunk mifajta,/Olyan közeli a Halál/S olyan nagyszerü győzni rajta” (Biztató a szerelemhez).

Neki, mégis, sikerült.