Miért félünk a pókoktól?

Kinek mi jut eszébe, ha meglát egy pókot? Tehát, nem egy embert. Mert hogy szoktuk ám azt mondani, hogy nini, milyen fura pók, ha történetesen szembejön velünk az utcán egy… fura pók, azaz ember, na. Érdekes egyébként, hogy a pók szóhoz minimum a furát társítjuk. Vagyis valami tőlünk különbözőt, idegent. Amit inkább eltolunk magunktól, mintsem megölelnénk. Persze, vannak meredekebb kifejezések is, amelyeket szegény pókokra szoktunk szórni: csúf, ronda, iszonyú, halálos satöbbi.

Keresztes pókhölgy (Fotó: Pixabay)

Nem mellesleg, a pókok (mármint az igaziak) valóban eléggé különböznek tőlünk, rendesen idegenek: nyolc lábuk van (már ha megvan az összes), nyolc szemük (többnyire), egyesek előszeretettel költöznek be otthonainkba (és nem fizetnek lakbért), sokan közülük ragacsos hálót szőnek (amely, valljuk be, általában a gondatlan, lusta lakástulajdonos ismérvei közé tartozik), csípnek (na jó, harapnak), sőt, a tudományos rémhírterjesztők szerint éjszaka, ha netán nyitott szájjal alszunk, bele is vetik magukat a szánkba. Na, erre még az én gyomrom is összeszorult, pedig Isten bizony, nem tartozom a pókoktól sikítozók közé.

Családom és más pókfajták

Tehát, a helyzet az, hogy biza ódzkodunk a vízipók-csodapóktól és társaitól. Aki viszont szerdán este (így kisegyesülési szabadnap előtt) vette magának a fáradságot és elment a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházba, nagy eséllyel levetkőzhette a pókok iránti idegenkedését. Az Ember és Természet Kollégium meghívottja, Dr. Gallé Róbert (a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa satöbbi) ugyanis igen közvetlenül, lendületesen (ahol csak lehetett, kerülve a tudományos bikkfanyelvet) és jó humorral vagdosta a telt háznyi közönséget pókfonálként beszövő pókellenszenvet.

Kép a Vízipók-csodapók című népszerű animációs tévéfilmsorozatból

Mint minden rendes tudósember, előadónk is módszeresen kezdte, ahogy kell. Vagyis megmutatta nekünk Vízipókot (a csodapókot, naná) és az ő Keresztes barátját. Utána viszont rögtön jött a vérbeli tudomány: hogy a pókok ízeltlábúak, meg csáprágósak. Utóbbi azt jelenti (és ezzel máris kivívták az empátiámat), hogy a pókoknak, szegényeknek, nincs se rágójuk, se csápjuk. Hála Istennek, van viszont csáprágójuk, ami nem egyéb, mint egy (két) módosult láb. El tudják önök képzelni, hogy a pók az evolúciós spirál során egyszer csak kapja magát, és csáprágót fabrikál a lábaiból? Megengedem, nem olyan nehéz ez, ha az embernek (izé, póknak) van még nyolc lába. El is töprengtem kicsit azon, vajh mit fabrikálnék bár az egyik lábamból, ha úgy hozná az evolúciós helyzet.

Az egyetlen ember a teremben, aki tuti, hogy nem félt a pókoktól: Dr. Gallé Róbert, az előadó

A pókporszemtől 17 deka póksonkáig, némi pók-poézissel fűszerezve

Aztán az előadó úgy döntött – hiszen mégis jórészt amatőrök (és nem feltétlenül pókrajongók) ültek a teremben –, hogy hagyja a tudományos sorolást, és rátért a manapság (is) annyira közkedvelt legkisebb, legnagyobb, legfurább kategóriák nyerteseinek bemutatására.

Itt van mindjárt, pontosabban dehogyis itt, messzi Délkelet-Ázsiában, a világ legkisebb pókja, a pókok lilliputi versenyének győztese, a Patu digua. Kerek (?) 0,37 milliméter, mármint a jól megtermett felnőtt, és fájdalom, annyira egzotikus, hogy magyar neve nincs is, legalábbis a köztudatban. De vannak pici pókok nálunk, Erdélyországban is, mégpedig a vitorláspókok. Igaz, a Patu diguához képest valóságos óriások: elérhetik a 1-2 milliméteres nagyságot is! Oké, mondják a vitorláspókok erre, lehet, hogy kicsik vagyunk, de irtó nagy hálót tudunk szőni, amúgy meg mi vagyunk az egyik igen poétikus természeti jelenség „gyártói” is. Naná, az ökörnyál! Tessék, kapásból, József Attila egy ökörnyálas verse. „Ökörnyál után ugrik a bokor...” Hát kérem, lenne most ilyen szép magyar verssor, ha mi, vitorláspókok nem lennénk? Ja, a költők általában azt már elfelejtik beírni a versbe, hogy minden ökörnyál végén ott van egy vitorláspók. Vagy azért, mert nem is tudnak róla, vagy azért, mert ezt már nem tartják olyan poétikusnak. Pedig ha tudnák, hogy a vitorláspókok így utaznak, időnként akár… nagyon messze és nagyon magasra, olyannyira, hogy közben meg is halnak… Na, itt a pók-poézis!

Pók-poéták fonálverse (Fotó: Digitális képarchívum – OSZK)

Jó, jöjjenek a legnagyobbak. Ez könnyű, a Discovery csatorna óta minden gyerek tudja, hogy a madárpókok a pókvilág leviatánjai. Közülük is kióriáslik a beszédes nevű góliát madárpók, melynek súlya… na? Önök is vettek már a boltban 20 deka sonkát, ugye? Na kérem, ha az eladó picit csalna, és mondjuk csak 17 dekát mérne ki, akkor elmondhatnák, hogy egy góliát madárpóknyi sonkát vásároltak.

A mi madárpókunk!

Na de nézzük a legnagyobb magyar pókot. Amelyet, hoppá, az erdélyi, közelebbről kolozsvári születésű arachnológus (ilyen póktudor), Kolosváry Gábor ezekkel a szavakkal illetett: a mi madárpókunk. Ő a szongáriai cselőpók, és bárki találkozhat vele nálunkfele, aki a természetet bújja. A lakásban nem. Mert ilyen földlakó-csőlakó. Jó, kérdezheti bárki, de hol a fenében van Szongária? Bonyolult ügy (akinek kedve van, kattintson ide és merüljön bele), de a lényeg az, hogy Dzsungáriából. Régen a mongolok diktáltak arrafelé, elég nagyra is nőtt (akár a pók), aztán mára összezsugorodott és nagyrészt Kínához tartozik. Na, hát onnan vágott neki a cselőpók vadnyugatnak, legalábbis a neve erre utal. Hogy miért cselő, arra több nyelvész-elmélet van, de ebbe most nem mennék bele. A nyelvészet néha nem egzakt tudomány.

A legnagyobb magyar (Fotó: Wikipédia)

Vízipók és társai szenvedélyes és veszélyes szerelmi élete

Az előadó szeretettel, szinte kézen fogva vezette közönségét egyre közelebb idegenkedésük nyolclábú tárgyaihoz. Az ilyesmire pedig mi sem alkalmasabb, mint a szerelem. Megtudtuk, hogy például a csodáspók nem csak úgy berúgja jövendőbelije lakásának ajtaját, hogy helló, bébi, koccanunk… már csak azért sem, mert a magánszférájában sértett pókhölgy többször akkora, mint ő maga, és felháborodásában esetleg felzabálja. A csódáspók urak tehát taktikához folyamodnak. Ősi, néha nem olcsó, de jobbára tökéletesen működő taktikát használnak: ajándékot visznek a hölgynek. Persze, nem selyemharisnyát (atyaisten, nyolcat?). Elcsípnek egy zamatos rovart, szépen becsomagolják, pókfonálba (figyelem, ember-urak!) és úgy kopogtatnak babájuk ajtaján. Oké, a pucér tény az, hogy nem valamiféle galantéria veszi őket rá az ajándékozásra. Hanem az, amit futólag említettünk: a hölgy igen gyakran elfogyasztani (is) szereti udvarlóját. Az említett esetben viszont az történik, hogy amíg a nő az ajándékot bontogatja, a pasi lezavarja a nászt. Na de sietnie kell ám, mert ha lassú, a néni bekapja az ajándékot, és máris ő következik. Azért a pókférfiak előtt le a kalappal, na! Igaz, itt is vannak gájnerek, kóklerek, csalók. Akad olyan cselőpók férfiú, aki egy kis rovar mellé sok földet (gáz, nem?) csomagol. Fő, hogy nagynak mutasson! Más ilyen alávaló alakok pedig – már ha tényleg villámgyorsak – nász után egyszerűen kikapják az ajándékot a hölgy mind a nyolc kezéből, és iszkiri, rohannak is a következő pókasszonyhoz. Hát kérem, azért ez szemtelenség! De nézzünk jól magunkba, uraim, néha nem vagyunk mi is kicsit ilyen pókosak?

Tudták, hogy vannak olyan pókok, akik egyrészt káprázatos színekben pompáznak, másrészt a táncparkett igazi ördögei? Ők a pávapókok, az ugrópókok népes (a világ legnépesebb) családjából. Persze, itt is feltűnik a veszedelmes motívum: azért táncolnak úgy, mint valami megszállott nurejevek, mert ha elbénázzák, a szigorú tánckritikus nő simán kiszívja belőlük a nedvet meg a lelket. Tessék, itt egy igen szemléletes videó a produkcióról (a nótát nem véletlenül választotta a készítő, mert ez biza vérre, életre megy):

Egy kis álvámpírológia

El is szomorodtam volna, ha a pókok elkerülik a levámpírozást. Ha van vér(azaz vámpír)medve, vérszopó denevér, vérkullancs, egyebek, miért pont vámpírpók ne lenne. Van! Ez a vámpírpók szintén ugrópók (ja, az ugrópókok mindig is a kedvenceim voltak), és hát elterjedt a legenda, hogy embervért iszik. Aztán jöttek a tudósok, és kiderült, hogy dehogy iszik embervért a kedves kis állat. Legalábbis nem közvetlenül. Ugyanis az ő kedvence az olyan szúnyog, amely azelőtt épp vért szívott. Állatét, emberét, a póknak tökmindegy. Vagyis ez a kis pók valójában irtó hasznos, ugyanis például a malária kórokozóját hordozó szúnyog a heppje.

És akkor a mérgesek. Sok ember, ugye, azért kezd sikoltozni, ha véletlenül feltűnik egy pók, mert jaj, megcsíp. Persze, vannak veszedelmes mérgű pókok a glóbuszon (igaz, nem sokan), de tőlünk nagyon kényelmes távolságban. A honi tájak „legmérgesebb” pókja a (na miért is?) mérges dajkapók. Ez a lény valóban jól bele tud kapni az ember ujjába, ha véletlenül az útjába kerül. Az előadót is elkapta egy példány, de kutya baja se lett tőle. Fájt egy kicsit, ez tény. De mi ez a fájdalom egy lódarázs szúrásához képest?

Hogyan állítsunk meg egy repülő Boeinget, pókokkal?

Persze, ha már pók, akkor óhatatlanul előkerült a pókháló is, illetve a pókfonál. Meg hogy milyen erős anyag ez. Íme, egy példa: vegyünk egy Boeing 747-es repülőgépet. Ez a gép 180 tonna. Szóval nehézsúlyú. Indítsuk szépen el, emeljük fel a kifutóról ahogy kell, vigyük fel tízezer méterre, és kapcsoljunk utazósebességre, vagyis olyan 1000 km/h-ra. A kérdés: mekkora pókfonalat kell egy kreatív (pók)csapatnak kiaggatnia a levegőbe, hogy a Boeing beleakadjon? Tess;k: 1000 méter fonál kell, a 20 centiméter átmérőjűből. És kész, a Boeing úgy jár, mint egy nyavalyás légy. Kreatív tudományos vélemény szerint a boeingfogó pókháló megvalósítható.

Na de van még itt csoda. A pókfonálból készített textília a világ egyik legdrágábbika. Volt egy Jacob Paul Camboué nevű misszionárius, aki a 19. század vége felé pókokat „fejt” (jó hosszú ideig), és egy szép darab fonálszőttest állított elő, ami akkora szenzációt keltett, hogy az 1898-as párizsi világkiállításon is bemutatták. Utána viszont szőrén-szálán-fonalán eltűnt. Ma is vannak ilyen rendkívüli darabok a világon, de az ipari gyártás még várat magára. Pedig állati klassz dolgokat lehet(ne) belőle készíteni. Például golyóálló mellényt. Képzeljék el a rendőrt, akit nem húz le a kiló kevlár. Habkönnyű pókfonál-mellényben üldözi a tetteseket. Jó, lehet, kicsit vicces, na. De golyóálló!

Segítsééég! Szörny a lakásban!

És következett a legkínosabb rész. Mit tegyünk, ha pók van a lakásban? Mert, ugye, legtöbben azonnal partvist, papucsot, folyóiratot, inget ragadunk és rettenetes hadonászással nekiesünk a sarokban gubbasztó póknak. Ez a méretbeli különbségeken kívül azért sem túl lovagias gesztus, mert képzeljék el: a pókoknak folyton izomlázuk van! Ezért kell minduntalan megállniuk. Sajog a lábuk! Hogy miért? Hát azért, mert azokba a hosszú, vékony pálcavégtagokba bizony elég gyatrán jut el az oxigén (magyarán, csapnivaló a perifériás érrendszerük), tehát ha rohannak, izomlázasak lesznek.

Vajon hányan kezdték szeretni, bár egy kicsit, nyolclábú barátainkat? 

Az előadó egyébként finoman jelezte (nem volt ebben semmi aktivizmus, nem derült ki, hogy a pók is ember), hogy a lakásunkban éldegélő pókok általában rohadtul nem törődnek velünk, éjjel nem ugrálnak a nyitott szánkba, nem mardosnak, hanem végzik a dolguk: irtják a legyeket, szúnyogokat, amelyek viszont szúrdosnak. Persze, a pókhálókat időnként le kell szedni. De azért az albérlő takácsokat akár békén is hagyhatjuk. Például az álkaszáspókokat, városi hamvaspókokat (ők ugyan inkább a külső falakat kedvelik) meg a csupaszpókokat.

Na de miért is félünk?

Végül elérkezett a pillanat, amikor rákérdeztem: hogy is van ezzel a pókfélelemmel. Miért félünk, vagy minimum idegenkedünk ezektől a teremtményektől? Ha egyszer ilyen cukik! Nos, ha nem valami traumatikus rettegésről van szó (lásd, arachnofóbia), akkor ódzkodásunknak biza kulturális háttere van. Magyarán: megtanulunk félni a pókoktól. Mert ezt mondja anyu, apu, a szomszéd, a tanító néni, szóval nagyjából mindenki. Pedig a világ más tájain nem ilyen ördögtől valók ám a pókok: van, ahol úgy gondolják, szerencsét hoznak, máshol ők fonják az élet fonalát. De valahogy úgy alakult, hogy Európában ők lettek a rosszfiúk. Meg rosszlányok.

És hogy lehet ezt a félelmet legyőzni? Hát úgy, kérem tisztelettel, hogy megismerkedünk a pókokkal. Például egy ilyen előadás alkalmával. Mert hát lehet ezek után nem kedvelni a pókokat? (Oké, elismerem, lehet. De azért kevésbé, mint korábban, na.)