Miért háborúzunk? Mert lenyűgöz minket!

Legtöbbször a békéért háborúzunk, és persze azért, hogy az a mi békénk legyen, és ne a ti békétek – rántott bele egyből a háborús logikát tápláló törzsiségünkbe Christopher Coker, a London School of Economics nemzetközi kapcsolatokat oktató professzora, az LSE külpolitikai agytrösztjének, az IDEAS-nak az elnöke. 

 

A mindenféle háborút tanulmányozó Coker megjárta a NATO-t, az egyik legjobb londoni egyetem, az LSE mellett pedig rendszeresen ad elő angliai, amerikai, svájci, olasz, japán és szingapúri honvédelmi főiskolákon, nyugat-európai, észak-amerikai és délkelet-ázsiai katonai intézményekben. Hétfőn azért beszélt Why War címmel a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, mert ezzel nyitotta meg kolozsvári féléves kurzusát, amelyet a politikatudományi kar vendégtanáraként tart.

 

 

 

Elég nehéz úgy élni, hogy ne tudnánk az ukrajnai, szíriai, iraki, jemeni háborúról, az afganisztániról, a klasszikus, a hibrid, a kiber- és információs háborúról, hogy csak az utóbbi évtized legmediatizáltabb háborús helyszíneit és formáit említsük. Arra is emlékezhetünk, hogy Donald Trump azért volt olyan elégedett, amikor Iohannis a Fehér Házban járt, mert arról tárgyaltak, Románia milyen és mennyi fegyvert vásárol Amerikától. Iohannis az egyik hazai élharcosa annak a NATO-s célnak, hogy a tagországok szánják a GDP-jük 2 százalékát védelmi kiadásokra. 

 

A háború itt van a szomszédban, Európában fegyverkezés zajlik, teljes joggal merül fel a kérdés, hogy az egyes háborúk különféle egyedi okai mellett mi az, ami miatt általában háborúzunk. 

 

jelentette ki már Arisztotelész a Politika című könyvében. Még a rablók is békére áhítoznak, mondja Ágoston, Mancur Olson közgazdász pedig kimutatta, hogy a kóbor rablóknak is jobban megéri, ha letelepednek, államot alapítanak és adózást vezetnek be, mert ez hatékonyabb és törvényes módja a rablásnak. Felsorolásába Coker még az ISIS-t is bevette, amely azért hirdette meg a harcot saját kalifátusáért, hogy ott békét teremtsen.

 

A háború jelenségének mint emberi viselkedésmódnak a megértéséhez Coker szerint Nikolaas Tinbergen etológus módszeréhez érdemes folyamodni, azaz a viselkedésmód 

érdemes vizsgálni. Ez utóbbi a túlélés és a reprodukció, állítja Coker, etológusra hivatkozva nem is könnyű más rendeltetést találni.

 

Egyetemistaként ő még úgy tanulta, Hobbes-zal szemben Rousseau-nak van igaza, aki szerint a háborút a mezőgazdaság és az ezzel összefüggő tulajdon váltotta ki az eredendően jó emberek között, mondta Coker. Mostanában az a világnézet divatos, hogy Hobbes-nak teljesen igaza van, és Rousseau téved, az ember természete szerint nagyon agresszív faj, és mindig is háborúzott, vázolta fel ironikusan a professzor egyből a két szélsőséget, majd össze is kombinálta.

 

A törzsiség a természetünkben van, a szaporodó törzsek kezdtek nem férni egymás mellett, és ahogy szorították ki egymást a kezdeti területekről, úgy terjedt el az emberi faj a Földön. A terület védelme mint a túlélés biztosítéka az egyik legősibb értékünk lett, Coker szerint eredetileg a patriotizmus szó is ezt jelentette.

 

Manapság mindegyikünk sokféle törzshöz tartozik, a nemzetállam is a törzsnek egy nem olyan régi, de tág változata. A nemzetet azért is szokták elképzelt közösségnek nevezni, mert olyan nagy, hogy legtöbb tagjával valójában soha nem találkozunk, de készek vagyunk harcolni értük más törzsek ellen. Az internet hajnalán élt az a remény, hogy az internet eltörli a törzsiséget azzal, hogy nagyon távoli emberekkel is tudunk kommunikálni, ma már viszont evidens, hogy újratermeli a törzsiséget, sőt új „törzseket” hoz létre: egyesek csak saját konspirációs elméleteiket, mások egyenesen háborút hirdetnek.

 

A törzsiségre építve jelentette ki Vlagyimir Putyin, hogy Oroszország Ukrajnában kezdődik. Szerinte Oroszország abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy polgárainak harmada az orosz föderáció határain túl él, de Oroszországnak kötelessége megvédeni őket és a méltóságukat, akár a lett, akár az ukrán kormány fenyegeti azt, vázolta Coker a putyini védelmi elveket.

 

tért rá a professzor az etológusi módszer második pontjára. Négy éve egész könyvet szentelt a témának Men At War: What Fiction Tells us About Conflict, From The Iliad to Catch-22 címmel (Emberek háborúban: amit a fikció mond nekünk a konfliktusról az Iliásztól a 22-es csapdájáig). Rengeteg a háborús történetünk, ezek a történetek pedig meggyőznek egyeseket, hogy háborúhoz csatlakozzanak, másokat arról, hogy háborúkat indítsanak.

 

Az Iliászt például a 21. század első 18 évében 12 alkalommal fordították már le angolra. Egyik fordítója, egy harvardi professzor például a West Point katonai akadémián is részleteket olvasott fel belőle a kadétoknak, akik aztán Afganisztánba kerültek, a terrorizmus ellen meghirdetett háborúba, amelynek egyik, egy évvel későbbi hadműveletét Akhilleusz-műveletnek nevezték el. Coker professzor szerint azért olvassuk a görög klasszikusokat, mert még mindig lenyűgöz minket a háború.

 

A videojátékok fele háborús játék, ezzel az új generációk is bevonódnak a háborús bizniszbe, állítja a londoni tanár. Az ISIS a Grand Theft Auto 5-tel szoktatta hozzá a dzsihádhoz a gyerekeket, akiket aztán öngyilkos merénylőkként vetett be, az egyik legkorábban csatlakozott brit dzsihadista pedig búcsúlevelében azt írta, minden éjjel a Call of Duty játékot játszotta, de most igaziból is kipróbálja – illusztrálta Coker a történetmesélés hatását.

 

De hogy ne kenjünk azonnal és mindent a számítógépes játékokra, Coker megemlítette a Second Life esetét is, amelyet kifejezetten háború nélküli világként terveztek meg, ahol mindenki meggazdagodhat a békés kapitalizmusban. A fejlesztők rémületére ebben is megjelent egy antiglobalista, nemzeti felszabadító mozgalom, amely amerikai és japán multivállalatokat támadt meg – a játékban persze.

 

is felvetette Coker, miközben felvázolta a háború „egyedfejlődését”: kezdetben kizárólag szárazföldi háborúkat vívtak, majd a perzsák találták fel a tengeri hadviselést. A 20. század hozta el a légi háborút: légcsavarral először a Wright fivérek repültek 1903-ban, az első légibombázást az olaszok hajtották végre 1909-ben Líbiában. 1945-ben már atombombát dobtak le az amerikaiak, ma már drónok bombáznak, illusztrálta Coker a haditechnika egyre gyorsuló fejlődését.

 

Az új területeket ma már az internet jelenti, a kiberháborúban nem is kell feltétlenül embereknek meghalniuk. Az űrháború már az ötvenes években megjelent a köztudatban, mi több, a CIA komolyan kutatta a tudat testen kívüli hatóerejét és az asztrálhadviselés lehetőségeit már a ’70-es és ’80-as években, és több ezer amerikai katonát is megpróbáltak erre kiképezni, állította az egyetemi oktató, aki szerint jelenleg a kínai és az orosz hadseregnek is vannak „asztrálegységei”.

 

 

 

Ennél azért gyakrabban hallunk a hibrid háborúról: Coker szerint az oroszok ezzel kísérletezgetik ki azt, hogyan háborúzzanak egy másik nukleáris hatalom ellen úgy, hogy ne vessék be az atomfegyvereket.

 

Az űrháború kézenfekvő lenne erre, a Coker által idézett amerikai katonai jelentések szerint Oroszország és Kína 2025-ben lehet képes arra, hogy amerikai műholdakat lőjön ki. A teljes globális kommunikáció a műholdaktól függ, de amilyen csábító az ellenfél „elvakítása” műholdjainak megsemmisítésével, ugyanannyira önveszélyes is. Eddig egyetlen állam, Kína lőtte szét egy saját műholdját, de Coker szerint az is globális felháborodást váltott ki, mégpedig a keletkezett űrszemét miatt, amely komolyan veszélyeztette az űrben keringő többi készülék épségét, pályáját.

 

Modelleztek egy kínai-amerikai űrháborút is, és az amerikai hadsereg arra a következtetésre jutott, hogy annyi űrszemét keletkezne, amely évekre ellehetetlenítené a kereskedelmet: például nem használhatnánk a bankautomatákat, vége lenne a polgári repülésnek. Nem biztos, hogy bárki is meghalna, de a szerencsés forgatókönyv szerint technikailag visszakerülnénk az ötvenes évekbe, a pesszimista forgatókönyv szerint pedig az 1850-es évekbe.

 

hogy a háború mint viselkedésforma fennmaradjon, reprodukálja magát, és ennek egyik módja a háború individualizációja. Ma már nem feltétlenül törzsek és államok háborúznak egymással, hanem egyének is hadba indulhatnak az állam ellen, a kiberháború erre lehetőséget ad. Akár ideiglenesen és névtelenül is, az Anonymous szervezetbe akármikor be lehet lépni és távozni.

 

Ennél már csak az hihetetlenebb, hogy a professzor szerint egy drón gyártási költsége 3D-s nyomtatással mindössze kilenc dollár. Ma már pénzt is könnyebb szerezni háborúra, Coker azt mesélte, hogy amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, az eléggé legatyásodott Ukrajna közösségi finanszírozást hirdetetett, és megkérte a polgárait, vegyenek drónt a katonaságnak: 300 millió dollár gyűlt így össze. (Bár a háború közösségi finanszírozása valós projekt, a végösszeg nagysága azért kétkedésre ad okot.) 

 

míg Coker szerint egyes államok a korábbi háborúk miatt már nem hisznek magukban, és nagyon is vonakodnak háborút indítani, addig egyes emberek, például a terroristák ritka nagy hittel indulnak hadba akár egész államok ellen, és ez a tendencia csak erősödni fog.

 

Amíg a nemzetközi bíróságok erőtlenek, addig az államok elrettentésként és a tekintélyért is háborút indítanak. Amikor 2001-ben terroristák repülőkkel döntötték porba a World Trade Center ikertornyait, a Közel-Keleten nagyon sokan ujjongtak, mesélte Coker, aki szerint az Egyesült Államok a tekintélyét érezte sértve ezzel, és 5,5 billió dollárt háborúzott el azért, hogy visszaállítsa. Ráadásul bedöntötte a Közel-Kelet egy jó részét is.

 

A merénylők és az öngyilkos merénylők is reprodukálják a háborút, a gyakorlat azt mutatja, hogy a békés szándék nem garancia a háború ellen, bármikor akadhat valaki, aki egy ügy nevében békés csoportokra támad, figyelmeztetett Coker. Egyre gyakrabban azért, mert fiatal férfiak unatkoznak. Coker szerint egyesek azt érzik, hogy életüknek nincs értelme, nem hasznosak senki számára, de azt is, hogy nincs hatalmuk saját sorsuk felett, annak nem tevőleges irányítói. Azért is csatlakoznak háborúkhoz, mert a háborús történetek izgalmasak, a háború célt ad nekik, érzik, hogy részei egy nagyobb egésznek, és közben hatalmat is gyakorolnak mások felett, gyakran fizikai kínzással.

 

Ha a háború különböző formákban termeli újra önmagát, kijelenthető, hogy 

 

dobta be Christopher Coker az utolsó jól csengő szlogent az előadáson. A nem is olyan távoli jövőben pedig robotokkal és mesterséges intelligenciákkal osztjuk meg a hadszíntereket, jósolta a professzor, aki szerint ha legalább annyira intelligens „lényeket” hozunk létre, mint az ember, röviddel utána pedig még intelligensebbeket, az igazi kihívást jelent majd a háborúra nézve. Mert nem zárható ki, hogy az embernél intelligensebb, de nem biológiai „fajok” a konfliktuskezelésnek a háborúnál hatékonyabb módját találják majd meg, és nem lesznek hajlandók háborúzni, főleg nem értünk.

 

Amíg azonban emberek irányítanak, illúziókergetés azt gondolni, hogy megszüntethetjük a háborút, ahogy illúzió volt azt gondolni, hogy megszüntettük a rabszolgaságot vagy a párbajozást. Elég ránézni az ENSZ statisztikáira, amelyek szerint soha nem élt a Földön annyi rabszolga, mint manapság, figyelmeztetett Coker. Akármilyen hihetetlennek is tűnik, Nagy-Britannia 2015-ben hozott először törvényt a rabszolgaság ellen épp a konkrét rabszolgaság, a kényszermunka és az emberkereskedelem elterjedése miatt.

 

Ha valaki nyilvánosan megsérti a becsületünket, ma már nem az életünket tesszük kockára, nem fegyveres párbajra hívjuk ki, hanem bírósági tárgyalásra, ahol igyekszünk akkora kártérítést igényelni, hogy az anyagilag tönkretegye a rágalmazót. Ugyanígy a válóperek is a párbaj modern mutációi, amelyekben a felek igyekeznek minél nagyobb kárt okozni a másiknak, mutatott rá az oktató.

 

A jelenlegi, illetve a közeljövőben kifejleszthető technika lehetővé teszi, hogy a katonák a virtuális valóságban háborúzzanak, zárta előadását még rémisztőbb jóslatokkal Coker. Az már most tudható, hogy a katonák egyrészt sokkal hatékonyabbak, másrészt nem bírálják felül a szabályokat, ha úgy tudják, hogy csak játszanak, azaz a valós és a virtuális világ határának elmosódásával feloldódnak a morális határok és gátak is.