A nő, aki láthatatlan lett

Sosem feszélyezte, ha rádudálnak a kamionosok, utánafütyülnek a kőművesek vagy az ácsok, magasabbra a tetőt, kiáltotta vissza az utóbbiaknak némi irodalmi igénnyel, de csak a munkavezető, a hatvanas szaki vette a lapot. (Mert a mai erdélyi hatvanas szakiknál és melósoknál műveltebbeket talán nem hordott hátán a föld. Még akkoriban, amikor a nyolc óra munka, de a nyolc óra szórakozás is alig volt tartalommal megtölthető, olvastak a gyárban a satupadon és otthon a rökamién elheverve, nagyszerű irodalmat, amit a Kriterion kiadó lelkes szerkesztői a legkifinomultabb ízléssel válogattak össze a közönségnek. Így adódott, hogy van ma a világnak egy olyan szeglete, ahol egyetemi tanárokat megszégyenítő műveltséggel töltik a keresztrejtvényeket és válaszolnak a tévés kvízek kérdéseire az egykori munkásosztály képviselői.)

Szóval amikor a hatvanas munkavezető leszólt, hogy ő inkább zabot hegyezne, vagy

amikor füttyögés és dudaszó kísérte lépteit,

valamiféle nyugodt rendje lett a lustán terpeszkedő augusztosoknak vagy a pattogóan friss májusoknak. De persze más hónapoknak is, csak a szerző nehéz szívvel áldozna most egy hosszú bekezdést a naptári év havi lebontású jellemzésének. Mondjuk hóviharban nem tartották szemmel a kőművesek, a sofőrök pedig mereven figyelték az utat, de még ilyenkor is, amikor hálózsák-jellegű kabátot viselt hótaposó csizmával, érezte, hogy észreveszi a postás, a rendőr, de még a villanyszerelő is, így, ebben sorrendben.

Érezte az odafigyelést, amikor előre engedték az ajtónál a boltban, a hivatalban vagy a munkahelyén, amikor felsegítették a kabátját, amikor készségesen útbaigazították, arcát-alakját végigpásztázták (ilyenkor befelé mindig szélesen vigyorgott, mert a férfiak, akik azt hiszik, diszkréten teszik ezt, olyan feszült és fókuszált figyelemmel merülnek el a részletekben, amit nem lehet nem észrevenni). Az évek során kialakította, hogy épp mennyire lehet feltűnés nélkül félrefordítania a fejét, hogy tudja, ki fordul utána az utcán, szerette, ha utána fordulnak, feldobódott tőle, jó nőnek érezte magát.

Egyébként tényleg nem volt rossz nő, még így a negyvenes évei végére sem,

tudják, az az igyekvő típus, aki mindig le szeretne adni öt-tíz kilót, de akin azért minden a helyén domborodik, és ezt nem rejti véka alá. Mint a középkorú nők általában, szedte a magnéziumot és hol pilatesre, hol jógára járt, újabban pedig kocogott és hetente elment szaunázni. Mindettől nem fogyott, de legalább nem hízott, szinte kényszeresen mozgott, anélkül működésképtelennek hitte magát. Azt remélte, az izzadás jobban hidratálja az arcbőrét, hogy kevésbé ráncosodik majd, de sajnos mindez attól függött, hogy a majd szó mikorra értendő.

Mert ugye erőfeszítéseinknek nyolcvan százaléka kárba vész és csak húsz százaléka hasznosul, igaz ez a szépségápolásra is, és már most látszott, hogy ez a húsz százalék hosszú távon épp csak valamivel több a semminél. Ha negyven évvel korábban születik, ebben a korban azt mondták volna róla, hogy szépen öregszik, és örülhetett volna ezüstbe hajló hajszínének, szépen mélyülő ráncainak, annak, hogy alig ereszkedett meg a szemhéja, hogy csak nehéz éjszakák után sötétek a karikák a szeme alatt, s hogy teste szépen kerekedik, épp annyira, hogy ne ereszkedjen nagyon alá, ami korábban fennmaradt. Ám sajnos épp azokban az időkben született, hogy mára, amikor középkorúnak neveztetik, harcolnia kelljen az idővel.

Persze mondhatnánk, hogy miért nem olvasott önsegítő könyveket és miért nem nézett motivációs videókat, hogy elfogadja önmagát.

De járhatott volna terápiára, asszonykórusba vagy előadásokra a nőszervezethez.

Csakhogy egyrészt nagyon unta ezeket, ideje sem volt rá, hisz mint ismeretes, ilyenkor már nagy ház sok házimunkával, nyűgösödő férj, kamaszgyerekek, idősödő szülők, felelősségteljes munkahely, satöbbi. De ez már nem is érdekes, sokkal lényegesebb a másrészt: az, hogy szerette a külvilág szemében viszontlátni önmagát.

Ám a külvilág egy ideje nem látta őt. Nem úgy látta. Elhalkult, bezárult, sterillé, lelketlenné lett körülötte az utca, a bolt, a hivatal. Surrogott, ami korábban harsány volt. Éles volt, ami korábban lekerekített szélű. Távolságot tartott az odafigyelés. Feladták a kabátot, előreengedték az ajtónál, de gépies, tisztelettudó udvariassággal. Megvárta a buszsofőr, de nem nézett cinkosan a visszapillantó tükörbe, miután az ajtók halkan zárultak. A szembejövők rápillantottak az utcán, majd átnéztek rajta kifejezéstelenül, és fölösleges lett óvatosan oldalra sandítani. S mintha összebeszéltek volna a városban a szakik, mindannyian eltűntek az épülő falak, tetők, rossz vezetékek, lógó kábelek között. Ha néha még dudált pár rövidlátó kamionos nyáridőben, összerezzent: azt nézte, milyen nő jön mögötte, s ha senki nem jött, a ruháját igazgatta – talán felcsúszott, talán kigombolódott, talán elszakadt.

Úgy érezte, hogy ő, mint test, mint arc, lassan kitörlődik a létezésből.

A világ megvan, ő pedig hiányzik belőle. Pedig köszönnek neki az utcán, és leghamarabb hozzá lépnek oda útbaigazításért az idegenek. Ilyenkor türelemmel, mosolyogva, érthetően magyaráz. A nő, aki láthatatlan lett, több nyelven is kedvesen el tudja mondani, merre van az állomás.