A tánc szó hallatán legtöbbünk akarva-akaratlanul a szórakozásra vagy az ünneplésre asszociál. Valójában nem csak ennyit jelent a mozgáskultúránk meghatározó részét képező tánc, sokan ugyanis versenysportként űzik. Talán nem is sejtjük, hogy egy jól működő másfél perces koreográfia mögött hány hónapnyi felkészülés, mennyi áldozathozatal, kitartás és kemény munka áll. Ahhoz, hogy még jobban megismerjük a sportnak ezt a különleges területét, a tánc.ro egyik oktatóját, Lovász Leventét faggattuk a társasági, sport- és versenytáncok világáról.

Először is tisztázzuk le: mi a különbség a társasági táncok és a sporttáncok között?

– Előbb voltak a társasági táncok, amelyek évszázados gyökerekkel rendelkeznek. A szamba az egyik legrégebbi táncunk, amely a 16. századból maradt fenn és kezdetben rabszolgatánc volt, tehát afroamerikai eredetű. Végigmenve a történelmen, az ilyen ősi táncokból alakultak ki a társasági táncok. A sporttánc az ötvenes években jelent meg, amikor a híres angol tánctanárok felfedezték: a tánccal lehet versenyezni. Ekkor elkezdtek minden lépést lestandardizálni. Két kategóriát ismerünk: a latin-amerikai, illetve a standard táncokat, amelyek két különböző világot alkotnak. Az egyik komorságot igényel, rengeteg szabályt határoz meg, míg a másik sokkal lazább, kevésbé törvénykövető, de persze ennek is megvannak a saját szabályai. A sporttánc azért alakult ki, hogy lehetőséget biztosítson a versenyzésre. Megtanították az embereket a tíz standard figura használatára, amelyek szinte az összes táncban letáncolhatóak. Ez főként a standard táncokra jellemző. Nagy divat, hogy ha tudsz egy figurát, a másik három táncban is kipróbálhatod.

A két tánckategória gyökerei hova vezethetőek vissza?

– A latin-amerikai táncok nagy részét Közép- vagy Dél-Amerikából „importáltuk”, kivételt képez a jive, ami gyűjtőfogalom. A standard táncok ezzel szemben az Egyesült Államokban alakultak ki. Az angolkeringő például egy amerikai táncból született, a bostoniból. A bécsi keringő egy lassúbb változatát, amelynek jellemzője az egy vonalon való haladás, feldobták egy-két figurával. Az amerikaiaknak volt foxtrottjuk, mi pedig áthoztuk az óceánon, lestandardizáltuk, így született meg a slow foxtrott. A tangó valójában Argentínában született, majd átszivárgott az Egyesült Államokba, ahol társasági tangó lett belőle. Ezt mi megfogtuk, lestandardizáltuk és lett belőle a nemzetközi versenytangó. Összességében tehát a sporttáncokban nagyon kevés maradt meg a társasági táncok eredeti formájából. Ami a legjobban megközelíti az eredetit, az a bécsi keringő. Ezen kívül minden tánc változásokon ment keresztül, hiszen társasági táncként született meg, majd versenytánccá vált.

Tehát a sporttánc egyenlő a versenytánccal? És ha igen, miért használjuk külön a két fogalmat?

– Sporttánc és versenytánc: azért van két fogalmunk, mert az egyik a felkészítő, a másik pedig maga a küzdelem. Attól függően, hogy milyen kontinensen vagyunk, nagyon megoszlik, hogy milyen táncok kerülnek be a sporttánc kategóriába. Így van ez a versenytáncok kategóriájában is. Világszinten a Nemzetközi Táncföderáció (National DanceSport Federation) szervezet standardizálja és kategorizálja a táncokat, amelyeket általában az európai tánccsomagra építenek fel. Ők határozzák meg a latin-amerikai és a standard táncok kategóriáit. A latin-amerikaiak közé tartozik a csacsacsa, a rumba, a szamba, a paso doble és a jive, a standardok közé pedig az angolkeringő, a bécsi keringő, a slow foxtrott, a tangó és a quickstep. Földrészektől függően megjelentek a „házi specialitások”, például Amerikában nem létezik táncbajnokság swing nélkül. Ezért van az, hogy a Nemzetközi Táncföderáció kontinensekre oszlik: amerikai, ázsiai, kelet-ázsiai, ausztrál és afrikai helyi szövetségek határozhatják meg, hogy a sporttáncok közé mely táncokat választják be. A versenytánc világában viszont a nemzetközi szervezet szabja meg a táncokat.

Szerinted a köztudatban miért inkább egy művészeti ágként, mintsem sportként tekintenek a táncra?

– Ez azért van, mert az emberek nagy része kikapcsolódásként vagy egy színházi aktusként fogja fel a táncot. Kelet-Európában, illetve Romániában kevésbé ismert a sporttánc fogalom, ezért nem tudnak sportként tekinteni rá. Az emberek nem ismerik a hátterét, nem tudják, mit jelent igazából a sporttánc. Ha elmegyünk megnézni egy előadást, amiben táncolnak, az művészet, amikor mi táncolunk, az kikapcsolódás. Ha elmegyünk egy balett-előadásra, az is tánc, mégis inkább művészetként tekintünk rá. Ha megnézünk egy néptáncbemutatót, az egy előadás, egy kikapcsolódási forma és nem művészet vagy sporttánc. Igaz, a latin-amerikai táncok is más népeknek a néptáncai, mind a csacsacsa, mind pedig a szamba, vagy a paso doble, aminek kezdetben népi formája volt. Kubában a merengue és a mambó szintén néptáncként volt említve, csak a szegényebb embereknek a pénzhiány és a politikai helyzet miatt kellett alakítaniuk rajtuk. Amikor az amerikaiak megtanulták a kubai népi táncokat, és átvitték Amerikába, teljesen más értelmet kapott az egész. Valójában a táncnak egy része művészet, és ha versenyszinten gyakoroljuk, abban az esetben sport.

Mi mondható el a társasági tánc romániai helyzetéről?

– Ha csak azt vesszük, hogy Kolozsváron a szalsza klubokkal együtt közel húsz tánciskola működik, láthatjuk azt, hogy egyre nagyobb keretet ölt a táncok világa. Nekünk, egyetlen magyar tánciskolaként háromszáz diákunk van. Ha a statisztikákat nézzük, nem túlzok, ha azt mondom, hogy tizennégy év alatt közel tízezer diák fordult már meg nálunk. Ennek megfelelően ki tudom jelenteni, hogy igenis van múltja Romániában a társasági táncnak. Főleg a forradalom után vált divattá a sporttánc, én is a kilencvenes években találkoztam vele a leghamarabb. Van egy föderációnk is, a Romániai Sporttánc Föderáció, ami szászrégeni székhellyel rendelkezik, ugyanis a régeni hangszergyártó cég tulajdonosa támogatja az egész táncmozgalmat.

Beszéljünk egy kicsit a versenytáncokról. Milyen szempont alapján lehet jelentkezni egy versenyre?

– A romániai táncszövetség osztályokat határoz meg versenyzés terén: a leggyengébb az E osztály, a legerősebb pedig az A, ezt pedig már csak az M követi, a master, ettől feljebb pedig nem lehet fejlődni. Egy belső rendszabályzat határozza meg, hogy az egyes országon belüli föderációk hogyan működnek, illetve egy európai és egy nemzetközi szabályzat érvényes az egész rendszerre. Helyi sajátosságként különböző változtatásokkal könnyítik vagy nehezítik a bajnokságokat. Itt is érvényes a két nagy kategória, így latin és standard táncokban mérettethetik meg magukat a versenyzők. Lehet csak egyik táncban indulni, vagy mindkettőben. A pontozás függvényében haladhat a táncos felfele az osztályok ranglétráján. Ugyanakkor kor szerinti felosztás is van: a gyerekek több csoportban indulhatnak, a felnőttek a 18–35 év közötti csoportban versenyeznek, 35 felett pedig tízévente változnak a senior kategóriák.

Milyen szigorú szabályokat kell betartaniuk a táncosoknak ahhoz, hogy kellően helytálljanak egy ilyen versenyen?

– A versenyen első sorban a ruházat van megszabva: Romániában például a fiúknál a C osztályig standard táncok esetén nem lehet frakkot hordani, csak tánczakót vagy mellényt. Kötelező az ing, a csokornyakkendő, a standard táncnadrág és tánccipő. Latin-amerikai táncokban is vannak szabályok, például nem szabad kimonót hordani. Régen a fiúk is bodyt hordtak, a kellemetlenség pedig abból adódott, hogy az elsők tipikus női modellek voltak (alól kapcsosak). Ma már szerencsére boxer alsós, vagy alsóneműs bodykat gyártanak, ami nagyobb kényelmet biztosít. A lányoknál is van egy jól megszabott törvénykönyv, hogy miként kell öltözni. Ez időnként szokott változni, hogy mit szabad felvenniük, hogyan, mennyire szabad sminkelniük. Tehát meg van szabva, hogy köteles a smink és az is, hogy milyen mértékben lehet használni, vagy ha köteles a rövid ruha, megszabják, hogy mennyire lehet rövid, a cipő sarka pedig centiméterre meg van határozva: minimum 4,5 cm, maximum pedig 7 cm lehet.

Az öltözeten kívül még milyen kritériumoknak kell eleget tenniük a táncosoknak?

– A táncoknál kategóriától függően meg van szabva, hogy milyen figurákat lehet beépíteni a koreográfiába. Hiába tud a táncos egy A osztályos figurát, mert azt C osztályban nem szabad letáncolnia. Ha letáncol egy olyan figurát, ami nem tartozik ahhoz az osztályhoz, amelyben versenyez, a versenyből is kizárhatják. Először megszólítják, figyelmeztetik, majd a következő alkalommal kizárják.

Egy versenyt általában milyen intenzitású felkészülés előz meg? Hetente hány órát kell próbálni?

– Ez főként személyiségtől függ, és attól, hogy ki mennyire gyorsan tudja felfogni az információkat, vagy hogyan tudja letáncolni, amit információként kapott az oktatótól. Azt mondják, minél jártasabb vagy egy dologban, annál kevesebbet kell edzened. A táncban ez nem éppen így történik. Az elején megtanulod az alaplépéseket, amibe – egyéntől függően –egy, de akár száz órát is bele lehet fektetni. Sporttánc esetében fontos, hogy milyen kapcsolat van a táncos és a partnere között. Ez sok mindentől függ: egyik nap nagyon jók lehetünk, másnap lehet valamelyikünknek rossz napja. Néha elég, ha egy havi kemény edzés után valamelyik fél rossz passzban van, hogy szétessen az egész. Ilyenkor az elejéről kell kezdeni, hogy felépítsd magadnak a koreográfiasort, az ütemet, a figurákat és az összhangot a partnereddel. Sporttánchoz nagyon sok minden kell: nagyon fontos a kifogástalan tartás, továbbá egy óriási technikacsomag ismerete szükséges.

Tehát főként a technika számít?

– Nemcsak, hiszen az is fontos, hogy miként mozogsz párban az adott táncban. Ugyancsak fontos tényező a vezetés, hiszen hiába van egy begyakorolt koreográfiánk, amelyről azt hisszük, hogy magától megy, ha az összhang nem természetes. Fontos, hogy a felsőtest, amit a táncban poise-nak hívnak, mit mutat. Ha csak lépünk, de a felsőtestünknek semmi akciója sincs, az nagyon csúnyán mutat. Haladó edzéseken is beállunk a tükörrel szembe és kezdjük az alaplépésekkel: angol keringő, csacsacsa, szamba alaplépés, azután építjük rá a technikát. Láb, felsőtest, csípő, fej, kezek és összhang. Ezután jön a párban való alaplépésezés, ami ugyanúgy az egyszerű lépésekkel kezdődik, majd erre építjük a különböző technikákat, és így alakul ki a sporttánc. A technika mellett elengedhetetlen egy nagyon jó fizikai kondíció ahhoz, hogy sporttáncolni tudj. Általában úgy vannak felépítve a versenyek is, hogy először jönnek a nyugodtabb táncok, majd van egy pihenő, és a végén következnek a leggyorsabbak, a jive és a quickstep.

Miben különbözik a tánc a klasszikus sportoktól. Másként hat a szervezetre vagy az életmódra?

– A tánc olyan sport, mint a sakk: nemcsak az számít, hogy nagyon jó fizikai kondíciód legyen, hanem az is, hogy agyban és lélekben is ott légy, mert nagyon gyors reakciókról van szó. Van, amikor edzés által kell felkészülnöd, és van, amikor a fejedben kell összeraknod egy koreográfiát. Hiába vannak meg a fejedben a lépések, ha nem figyeled a zene ütemét is. Mindezt egy lapra kell tenned, frissnek kell lenned ahhoz, hogy az agyad felfogja az információkat, és gyors válaszokat tudjon adni rá, amit a partnerednek is át kell adnod, meg persze a publikumnak és főleg a versenybíróknak. Tehát mentálisan is nagyon megdolgoztat a sporttánc, ettől másabb, mint egy foci vagy kézilabda, esetleg sí. Olyan, mint a műkorcsolya, mert az is tulajdonképp egy koreográfia.

A legtöbb sportoló mégsem tekinti egyenrangú sportnak a táncot…

– Sokszor nem ismerik a hátterét, ezért ítélkeznek. Legtöbben nem tudják, hogy hány óra szükséges egy táncfigura megtanulásához és elmélyítéséhez. Nem tudják azt sem, hogy hány órát töltesz konditeremben, mennyit szaladsz vagy hányszor vitatkozol a partnereddel, és milyen keményen dolgozol azon, hogy működjön az összhang. Nem látják, hogy mitől sport a tánc.

Nem lehetséges, hogy ehhez köze van a kultúránknak?

– De igen, ezt jól példázza, amit nyáron Németországban is tapasztaltam. Nyugat-Németországban, de lassan már a keleti részen is, a táncot egy második testnevelési óraként oktatják. Ezért van az, hogy a németek tudnak táncolni – hogy nem szoktak, az egy másik dolog. Kiakadtam, amikor Németországban lagziztunk, és még az ötvenpluszos szülőknek is ment a keringő, a discofox, a csacsacsa, a szalsa, a szamba és a tangó is.

Tanérként hogyan lehet megtalálni a közös hangot a most felnövekvő generációval? Milyen esélyeket látsz a fejlődésre?

– Egyik tánccsoport sem hasonlít a másikhoz, ezért mindig alkut kell kötni. Szerintem akkor vagy jó oktató, ha azt a tudást, amivel rendelkezel, meg a pedagógiai módszereidet tudod adaptálni az emberekhez. Mindenkihez másképp kell beszélni, mert másképp fogják fel a helyzeteket. Ezelőtt öt évvel, amikor azt mondtam az embereknek, hogy táncoljunk bluest, megmutatták, hogy tudnak bluest táncolni. Most, amikor megkérdezem, hogy táncoltatok-e bluest, lassút vagy retrót, nem ismerik. Ebből pedig következik az, hogy nincs meg a mozgáskultúrájuk. Maga a szórakoztatóipar is átalakul: az electro zene, ami nagyon mű, egy olyan szórakozási formába megy át, ahol sem a testmozgás minősége, sem a zenei ritmusérzék, de főleg a társastáncérzék nem számít. Ha elmész az Electric Castle-re, vagy az Untoldra, felteszed a kezed, és ennyi az egész. Nem alakul ki semmilyen interakció a partnereddel. El kell magyarázni az embereknek, hogy milyen párban táncolni, hogyan kell viselkedni – ami nekem az otthoni hét év volt.