A gyermekeink talán tényleg látni fogják a többnyelvű táblákat

Itt a remek alkalom a kolozsvári polgármesteri hivatal számára, hogy bebizonyítsa: emelt fővel tud kihátrálni a táblamizériából. Azaz itt lenne, ha nem bonyolódott volna bele végzetesen a pereskedési spirálba. Mert most már nemigen van megállás: a városházának kvázi hivatalból is fellebbeznie kell egy olyan bírósági döntés ellen, amelynek nyomán (anyagi) kár érheti. Tehát nem dőlhetünk hátra nyugodtan, a hivatal biztosan meg fogja óvni a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezését előírő bírósági ítéletet, a kérdés nem ez, hanem az, hogy a táblabíróság helyt ad-e a keresetének.

Mint tudjuk, az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek, nagyon lassan, és az eltelt idő alatt annyi minden történhet, kiderülhet akár az is, hogy ezeket a gyanús nyelvi jogi aktivistákat tudjukkik pénzelik; a szolgálatok kreativitására mindig lehet számítani, ha a nemzetállam vélt érdekei forognak veszélyben. És persze az sem kizárt, hogy a hivatal végül megnyeri a pert, aztán nagylelkűen kiteszi a többnyelvű helységnévtáblákat, mert megteheti, és mert az önkormányzati többséget egy bizonyos protokollum is erre kötelezné, ha nem csal az emlékezetünk – vagyis az ügynek a jogi mellett van egy politikai vetülete is. Persze, ismerjük a mondást: ha nincs elégséges politikai akaratod, toldd meg egy kis civil jogvédelemmel.

És ez most bevált, még ha „csak” alapfokon is.

Akárhogyan is történjék, marad az egész cirkusznak valami kellemetlen utóíze: hogy egyszerű, magától értetődő dolgok megvalósulására kell(ett) rengeteg hasznos energiát fordítani, és hogy nem íratlan együttélési normák körül spontánul kialakuló polgári konszenzus, hanem – az átlagpolgár szemszögéből – formáljogi csűrés-csavarás szükséges a sikerhez. Hogy csak a törvény betűje számít, ha számít, és sosem a szelleme.

És ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy Klausenburgot most már végképp elvesztettük. A város szász/német identitásának átmentésére nincsen megfelelő paragrafus, mint ahogy szászok sem igen vannak már, leszámítva a Cotroceni-palotát, de annak a lakója mostanság szemlátomást más jellegű problémákkal van elfoglalva. És reménytelen arról beszélni, hogy egy város nem pusztán azokat jelenti, akik jelenleg éppen itt élnek, hanem azokat is, akik révén azzá vált, ami; hogy az épületek, utcák, terek, ahol naponta mozgunk, nem esetleges és lecserélhető díszletelemek, hanem szervesen tartoznak hozzá mindahhoz, amit Cluj–Kolozsvár–Klausenburg jelent, és hogy ebben semmilyen bíróság nem tud dönteni.

Egyébként pont ma van az anyanyelv nemzetközi napja. Proszit!