Klánok és neamok 2026 Romániájában, ahol a középkor szele fúj a közintézményekben

Ha valaki ma Romániában klánokat emleget, nagy valószínűséggel a szervezett bűnözésre szakosodott tágabb családi köröket érti rajtuk – egyféle maffiahálózatot. Együtt mozognak, összezárnak, szervezkednek, és igen nehéz őket felszámolni. Ez azért a világon elég sok helyen így zajlik, nincs ebben semmi meglepő.

Ahogy abban sincs, hogy a klánokat időnként hasonlóan összezáró, együttműködő, tágabb családi közösségként azonosítják kevésbé drasztikus esetekben is – nem kell rögtön valakinek belőle köztörvényes bűnözőnek lennie, elég, ha csak egy kicsit korrupt, vagy

A jelzőt nem rágalomnak vagy szitokszónak szánom, hanem a közös valóságunk egy kiugró szeletét szeretném vele kidomborítani.

De lássuk a következő esetet. Itt van a Pădureni–Grajduri Pszichiátriai és Biztonsági Intézet, amely egy egykori katonai létesítményben működik, Grajduri község területén, Iași megyében. Egy erdős területen található, körülbelül 25 kilométerre Iași városától. A betegek jogerős büntetőítélet alapján vannak az intézetben, vagyis a legsúlyosabb bűncselekményeket (terrorizmus, gyilkosság, nemi erőszak, rablás) követték el, de a bűncselekmény elkövetésének pillanatában nem rendelkeztek ítélőképességgel. A kórházban 473 beteg van épp, akik hat megyéből származnak. Ez eddig tiszta sor.

Az intézetnek vannak viszont dolgozói, akikről nemrégiben látott napvilágot egy cikk, amely szerint az intézet alacsony és közepes végzettségű alkalmazottainak több mint 15 százaléka ugyanazon család tagja: Ababei-klánként hivatkoznak arra a családra, amely majdhogynem elfoglalta a kórházat – 23 főből áll.

A hír eredeti forrása részletesen listázza is, hogy az Ababei család mely tagjai dolgoznak (vagy dolgoztak) az intézetben, a lényeg röviden, hogy van egy klánfő, Victor Ababei, illetve a felesége, Doina, aztán a három fiuk, és így tovább, a menyek, az unokatestvérek, anyatárs, nagybáty, unokaöcs, keresztfiú… vagy, hogy ha Kányádi Sándor Tarlón túzok lépeget című versét idéznénk:

Igen, bizony nagy begyet is raknak, ugyanis elég magasak a fizetések, és ennek nagy tétje van. El is dobhatjuk a diplománkat, ha van nekünk: az alacsony és középfokú végzettséggel rendelkezők esetében a havi nettó (!) fizetések a következő összegekre rúgnak: egy egészségügyi asszisztens 6500 lejt, egy ápoló 5200 lejt, egy felügyelő 5200 lejt, egy takarító-gondozó pedig 4800 lejt keres havonta itt. Az intézetben elég nagy a veszélyességi pótlék is, plusz ötven százalék, ami jelentősen megdobja egy ápoló vagy egy asszisztens fizetését. Valahol érthető, hiszen köztörvényes bűnözők és beszámíthatatlan elmeállapotú emberek között kell mozogjanak naphosszat.

Csakhogy van az egész jelenségnek némi közvetlenebb és tágabb pikantériája is, amire jókorát csettintve azt mondhatnánk, igen, ez Románia, ez a Balkán, ez Kelet-Európa, itt így mennek a dolgok, nincs itt semmi látnivaló, akkor sem, ha minden porcikánk tiltakoznak ez ellen és azt mondhatnánk: már rég meg kellett volna haladnunk ezt a tempót.

viszont ezen a pszichiátrián csak úgy dúl az alkalmazási kedv: szeptember eleje óta 20 álláshelyre hirdettek meg pályázatot és jelenleg is javában zajlik az interjúztatás és felvételiztetés. A helyi regionális sajtóban megszólalók közül valaki azt is megemlítette, hogy az Ababei-klán további tagjai is arra várakoznak, hogy betöltsék a pozíciókat.

Nem mellékes körülmény, hogy a fent említett Victor Ababei teljesen véletlenül a szomszédos Șcheia település polgármesterének a testvére. És az sem mellékes körülmény, hogy az intézet igazgatója – történetesen pont nem egy Ababei-családtag – nem tud különösebb információkkal szolgálni arról, hogy miért nincsenek nyilvános videófelvételek vagy elérhető, ellenőrizhető források az interjúk és felvételik menetéről.

Papíron egyébként minden legális, legalábbis úgy tűnik, tényleg vannak versenyvizsgák és az eljárás legitim, az viszont messziről bűzlik, hogy egy állami intézményt egy helyi nagycsalád (Victor Ababei-ék például 14-en vannak testvérek) konkrétan ellep.

A klán szó használata tehát nem pejoratív – illetve, hát… nem csak. Mert csak azoknak pejoratív, akik szerint eléggé feltűnő és korrupciógyanús lehet, hogy elvileg lepapírozva mindenki arra gyúr, hogy a szűkebb és tágabb körből érkező családtagját beszervezze egy intézménybe dolgozni.

amely olyan erős szövetet képez itt a kelet-európai társadalmakban, főleg a posztkommunista államokban, hogy legalább annyira lehetetlen felszámolni ezeket az ősi beidegződéseket, mint a maffiát.

Mert hát adódik a kérdés: miért ne segítenék a testvéremen, a menyemen, a gyerekemen? Miért ne találhatna állást ott, ahol én, munkaerőre is szükség van, hát miért ne végezhetné el ő? Ki vagyok én, hogy valami vadidegent hozzak kintről, mikor hozhatok valakit bentről is, akit ismerek? Ez egyáltalán nem újdonság a romániai munkaerőpiacon: egyáltalán nem biztos, hogy a megfelelő képzettség biztosít munkahelyet, sokszor épp a túlképzettség okoz gondot. De valaki mindig ismer valakit.

A romániai társadalom itt is a félbehagyottság érzetét kelti, megrekedve valahol kelet és nyugat között, de legalábbis az imaginárius kelet és nyugat között,

Egy alapvetően feudális-bojári berendezkedésre, a középkorias viselkedési és megélhetési módszerre telepedtek rá előbb itt is a nemzeti mozgalmak, a világháborúk, majd a negyvenöt év kommunizmus, amely a magántulajdonhoz és a közvagyonhoz, majd később a közpénzhez és közintézményekhez való viszonyt is meghatározta zsigeri szinten.

A Political Ponerology elemző blogon találó esszében gondolkodik el Harrison Koehli kanadai származású gondolkodó a korrupció és az ügyeskedés természetéről. Koehli szerkesztője volt Andrew M. Lobaczewski lengyel pszichiáter a Politikai ponerológia: A gonosz természetének tudományos vizsgálata politikai célokra című nagy hatású kötetének – a kulcs itt az a fajta mechanizmus, amely fertőzésként terjed a társadalomban. Írása egy nyugatra költözött, anonim módon publikáló orosz ember gondolataira reflektál, aki azt mondja: a korrupció nem azért marad meg évtizedekig (sőt, évszázadokig), mert az emberek erkölcstelenek, vagy azért, mert a jogérvényesítés gyenge, hanem azért, mert ez a működési mechanizmus – valaminek a megkerülése valami más által – felvált valami mást, ami nem feltétlenül magát a pénzt jelenti.

Egy alapvetően nem nyugati társadalomban a korrupció és az ügyeskedés nem valami olyasmi, amibe az ember tudatosan belép, hanem fokozatosan szívódik fel a tudatban, és kísérletezésekkel, hibákkal tanulja meg valaki, hogy mi működik és mi nem, illetve milyen szabályok érvényesek.

sokszor hamisnak és irrelevánsnak tekintik őket, ezért olyan tényezőktől függ minden, mint a személyes kapcsolatok, az időzítés, a befolyás, a tisztviselők hangulata, a helyzeti morál és az informális tényezők.

József Attila mondta minden idők egyik legnagyobb versében, az Eszméletben: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” Lehet, hogy nem pont erre gondolt… mi itt viszont most igen.

Ehhez éles társadalmi intuíció és alkalmazkodóképesség kell, ami kaotikus és informális rendszerekben működik, a szabályokra pedig nem lehet, vagy csak részben lehet támaszkodni az kiszámítható eredmények elérése érdekében, a kapcsolatokra viszont igen. Ez az egykori bojár családoknál is működött, és működött a kollektivizált társadalomban is, ahol mindenki úgy viszonyult a közöshöz, közvagyonhoz, hogy onnan minél többet meg tudjon szerezni magának és a családjának. Ezért akkora érték a saját lakás, ezért akkora a bizalmatlanság a köztulajdonnal és a közintézménnyel szemben – ha nem az enyém vagy a családomé, akkor a senkié.

Hogy valaki „deszkurkálja magát”, vagyis érti az életet, tehát jól lepapírozza a dolgokat, hogy legális legyen, de közben mindenkit a saját köréből szervez be, az egy kézenfekvő kijátszása a rendszernek. Ezért rója fel a pszichiátriai intézet igazgatója is az őt kérdező újságírónak, hogy félretájékoztatja a közvéleményt, de elismeri, hogy hát, igen, ezek az emberek itt az intézményében bizony rokonok. Mindenki mindenkivel rokon, mert „a környékről vannak”. Nem különösebben érdekli, hogy ez esetleg szemet szúr.

Szimbolikus az Ababei-klán alkalmazása a Jászvásár melletti kórházban, mert hatalmas jelképpé nő a dolgok működését illetően. De miért „foglalják el” a neamok (azaz rokonok) a közintézményt, ha közben nem bíznak benne?

Egy olyan társadalomban, ahol az intézmény személytelenül megbízható, nincs különösebb értelme annak, hogy az egész rokonságot bejuttassuk oda. De ha az intézmény – és itt most a tágabb képben felcsillanó, általános Közintézményről beszélek – személytelenül megbízhatatlan, akkor az intézményben lévő saját emberek rendkívül értékesek.

Így lesz az intézményi bizalmatlanságból informális hálózat, saját emberek bejuttatása, intézményi kontroll, majd aztán a további informális erőforrások és még nagyobb függés a hálózattól. Ez egy önmagát erősítő kör, ami a fenti orosz tapasztalatokkal és egykori szovjet informális kapcsolatokkal, a balkáni kumstvo-jelenséggel és a román neammal hozható kapcsolatba.

És ha ez az infrastruktúra elég erős lesz, akkor már nemcsak megkerüli az államot, hanem elkezdi belülről elfoglalni és használni az államot. Tökmindegy, hogy egy moldvai kórházról, köztévéről, vízművekről vagy állami vállalatokról van szó, a pörkölt ugyanarra a szaftra párolódik le. Ezt a szaftot pedig nem mossa ki senki a mosogatóvízbe, hanem kenyérrel fogja kimártani.