„Már akkor éreztem, hogy csodálatos gyerekeket fogok szülni, amikor a logaritmusokat tanultuk a középiskolában. Nem tudom, a logaritmusok miatt volt-e. Beszűrődött a délelőtti langy napsugár az osztályterembe, a varrottas naplóhuzaton sütkérezni kezdett a korondi tulipánmotívum. Én akkortól tudom. Hogy fő hivatásom a gyerek. Igaz, Jani bá is megmondta, a matektanár. Hogy hülyék vagyunk, ennyi nő. Humán osztály, menjünk el kapálni. És szüljünk egy csomó gyereket.

Én csak kettőt akartam, hogy ők az én picinyeim lehessenek mindhalálig. Anya vagyok, érted, anya! Mindig tudtam. Micsoda boldogság egy ilyen bizonyosság. Hogy erre születtem.

Amikor Zolit megláttam azon az egyetemi bulin, ahogy félt kipróbálni a füves cigit, ahogy fuldoklott a füsttől és nyilván a nyomás alatt szegénykém, mert a többiek biztatták, én rögtön tudtam. Hogy ő a gyerekeim apja, az én kivételes gyermekeimé. Olyan rendes fiú volt. Maga vasalta a kockás ingeit, cipőpasztával pucolt cipőt. Soha nem maradt el a számlákkal, már akkor sem. Mérnöknek tanult. Végtelen szeretetet éreztem iránta, a jófiúsága, az esetlensége iránt. A szerelem majd megjön, tudtam.

És jött, jött a szerelem! Marcikánk egy évvel a házasságkötésünk után született, az első pillanattól szerelmesek voltunk bele mindketten. Tízes Apgar, igazi kis szopógép! Ó, az az érzés, ahogyan mellre tettem. Miért is nem tart ez örökké? Zoli, ahányszor csak ránk nézett, könnyezett. Két évig szoptattam Marcikámat, nem volt szívem elválasztani. Igazi kis vasgyúró volt.

Három hónaposan megfordult. Kilenc hónaposan járt. Az a gyerek soha nem sírt. Nem hisztizett. Én nem emlékszem ilyesmire, komolyan nem. Igaz, én olyan nyugodt voltam. Mert az anyától függ minden, tudod? Én négy órákat voltam vele odakinn. Én csak érte éltem. Babaruhákat hajtogattam végtelenül. Megettem a bébipempő maradékát. Összebújva aludtunk, szagolgattam a tarkóját. Mi lehet ennél gyönyörteljesebb?

Azt hittem, ez a szerelem nem fokozható. Aztán megszületett Katicánk, ó, milyen csodálatos szülés volt! Csak nyomtam párat, és kész. Tízes Apgar, hosszú göndör szőke fürtök, nem hiszed el! Zolim kába volt a szerelemtől. Ringatta, puszilgatta egész nap. Öt napig, aztán vissza kellett mennie dolgozni. Egész nap dolgozik szegénykém. Jól keres, szerencsére, én hat évig itthon maradhattam. Vacsorával vártam és várom ma is, úgy főzök, ahogy a gyermekek szeretik. Nekünk mindegy, végül is, azért vagyunk felnőttek.

Zolimmal mi mindent úgy csinálunk, hogy nekik jó legyen. Értük vagyunk. Megadunk nekik mindent, minden, de minden őértük van, tudod? Lecseréltük a kétszobás blokklakást, házat vettünk bankkölcsönből. Kell a külön szoba nekik. Megtanultam vezetni, messze lakunk, vettünk nekem egy kicsi Polót, azzal hordozom a gyermekeket. Zolinak van egy céges Dustere, azzal megyünk nyaralni.

A gyermekekre oda kell figyelni, ki kell hozni belőlük a maximumot. Én nem tudom, egyesek hogy engedhetik el a legdrágább kincsüket naphosszat. Én mindig tudni akarom, merre járnak, mit csinálnak. Be akartam iratkozni kötés-horgolás szakkörre, tudod, hogy legyek egy kicsit a csajokkal, recepteket cserélünk, pletykálunk csöppet, na de egybeesett Katicám úszóedzésével. Hát nem, én nem, engem nem vinne rá a lélek. Kozmetikába, fodrászatba is csak úgy járok, ha le tudok csípni egy kicsit a munkaidőmből.

A gyermekeknek anya kell. Az enyémek egészen kivételes gyermekek. Hogy kezelik a számítógépet! Hogy bicikliznek! Hogy úsznak! Hogy korcsolyáznak! Hogy síznek! Négy évesen ismerték a betűket! Öt évesen összeadtak és kivontak! Előteszem a ruháikat s kicsi koruktól felöltöznek egyedül! Micsoda angol szavakat mondanak ki, hogy tanulják a tévéből! Ragad rájuk a vers, Kányádit szavaltak már az óvodában! Mindig megcsinálják a leckéjüket, nálunk csak jó bizonyítvány van. Életem kicsi értelmei.

De oda is figyelek rájuk, az igaz. Most is leülök leckézni Marcikámmal, pedig már hatodikos. Nagyfiú lett az éjszaka, szépeket álmodhatott, kézzel mostam ki a lepedőt. Drága kicsi fiam, egyetlenem, már szagos a lába és a hónalja. Minden nap elkérem az ellenőrzőjét. Habár milyen jó ma ez az elektronikus napló, csak nézem meg az interneten, hogy hogy halad.

Katicámnak is mindenben segítek, osztályelső. Nincs olyan tárgy, amiben gyengébb lenne. Mindig átnézem az iskolástáskáját, bepakolt-e mindent. Képzeld, egyszer itthon hagyta a tízórait, mert nem adtam oda neki. Agyonaggódtam magam, rohantam be az iskolába, addig éhezett szegénykém. A hátra bukfencet is együtt gyakoroltuk, amíg tökéletesen nem ment. Bogárkámnak fájdogál a melle, két kicsi kemény dió már. Remélem, menzesze nem lesz még egy kicsit. Gyönyörűen énekel, kecsesen mozog. Kedd-csütörtök balett.

Tanuljanak, ez a lényeg. Nem hagyom, hogy elfecséreljék az időt. Én megteremtek nekik mindent. Főtt étel, tiszta ruha. Odafigyelés. Akkor takarítok, amikor nincsenek itthon, hogy ne zavarjam őket. Szanaszét hagynak mindent, szedegetek egész nap, de hát ilyenek a gyerekek! Átvágtatnak sáros lábbal a lakáson, mozgékony kis aranyoskáim, nem baj, több is veszett Mohácsnál. Soha nincs idejük semmire, lefárasztja a gyerekeket ez a mai agyonterhelt, felgyorsult életvitel, a kisboltba is én szaladok ki, ha megkívánnak valamit.

Mi nem kérünk kölcsön könyveket, megvesszük, ami kell, hogy legyen meg nekik a polcon. Nem sajnáljuk a pénzt, amit rájuk költünk. Ez mind megtérül nekik, és közvetve nekünk is. Új ruhák, különórák, táblagépek, jó minőségű telefonok. Az ő érvényesülésük mindennél fontosabb.

Engem semmi és senki más nem érdekel.

Amióta ők vannak. Nekem.”