Legalább két olyan, korrupcióval kapcsolatos hír járta be tegnap a nyilvánosság fórumait, amely elérhette az újságolvasó polgárok ingerküszöbét. Az egyik az, hogy a bukaresti 5. kerületi ügyészség megszüntette a nyomozást a Bechtellel kötött autópálya-szerződés eredeti példányának eltűnése ügyében, mivel a bűncselekmény (részben) elévült.

Csak a tények kedvéért rögzítjük, hogy az amerikai óriáscég kereken 52 kilométernyi sztrádát volt képes építeni Észak-Erdélyben, ez rongyos 1,4 milliárd euróba került. Az eredeti szerződés pedig, amely alapján az amerikaiak perelhetőek lennének, egyszerűen eltűnt – előfordulnak ilyen malőrök több milliárdos üzleteknél. És hát mire megkerülne, mit tesz Isten, elévülnek a feltételezett bűncselekmények, ezért aztán nem is keresik tovább, mert minek.

Nem tudom, mások hogy vannak vele, én egy fiókban őrzöm az apró-cseprő szerződéseimet, mert tudom, hogy gond lenne belőle, ha eltűnnének.

Mindeközben Kolozsvár alpolgármesterére lecsapott a korrupcióellenes ügyészség. Mint kiderült, Horváth Annát – akit hatvan napra eltiltottak hivatala gyakorlásától – egészen hátborzongató bűncselekménnyel vádolják: szponzorszerződés fejében 60 fesztiválbelépőt fogadott el kampányönkéntesei részére egy vállalkozótól, cserébe pedig – a DNA közleménye szerint – ígéretet tett arra, hogy „megsürgeti” az illető ingatlanbizniszeit.

A 60 darab bérlet összértéke mintegy 5000 euró; az erről szóló szerződést remélhetőleg jól bezárták egy fiókba, így nem tűnt el szőrén-szálán.

Nem tartozom azok közé, akik etnikai diszkriminációt kiáltanak, valahányszor egy magyar politikus az ügyészség célkeresztjébe kerül. Vannak olyan romániai magyar politikusok, akikért nem morzsolnék el egyetlen könnycseppet sem, ha a DNA dubicája egyszer csak megállna az ajtajuk előtt.

Az ő ajtajuk előtt azonban valamiért nem szokott megállni, vagy ha megáll, viszonylag gyorsan továbbhajt. Mondjuk a parlament nem vonja meg a mentelmi jogukat, vagy ki tudja, az ő szerződéseik is eltűntek valahol a balfenéken.

Nem arról van szó, hogy ha Horváth Anna valóban elkövette azt, amivel vádolják, nem kell felelnie érte; az együttérzés nem vezethet bagatellizáláshoz. De az arányok, elvtársak, az arányok: az egész történet ezen áll vagy bukik. Mivel a vádiratot még nem ismerjük, kénytelenek vagyunk a meglévő információk alapján leszűrni bizonyos következtetéseket – vagy csak eltöprengeni az ügy természetén.

Sem magyarnak, sem – a Horváth Anna iránti kétségtelen rokonszenvünk okán – elfogultnak nem kell lennünk ahhoz, hogy érezzük az arányeltolódást a DNA látványszínházi akciója és a feltételezett bűncselekmény súlya között (ahogy a román oknyomozó kolléga is érzi). Mert ugyan nem tudhatjuk még, mit jelentett konkrétan az ominózus „megsürgetés”, de el bírhatjuk képzelni, mennyire lehet komoly egy olyan befolyással való üzérkedés, amelynek az ellenértéke 60 darab fesztiválbelépő az önkénteseknek – egy olyan országban, amelyben rendes korrupt politikusok fél megyéket tesznek zsebre.

Vagyis könnyen kialakulhat az a gyanú, hogy a korrupcióellenes ügyészség kissé szelektíven csap le a feltételezett bűnösökre. És ha ez igaz (amit, törvénytisztelő állampolgárok lévén, nem szívesen hinnénk el), az sokkal súlyosabb, mint az, amivel – eddigi tudomásunk szerint – az alpolgármester asszonyt vádolják.

Illik körültekintően fogalmazni, mert a részleteket egyelőre nem ismerjük: amit látunk, az egyfajta előzetes, trailer. És csak remélhetjük, hogy ez egy hollywoodi film lesz, happy enddel – a végére pedig hátha megkerül az elveszett levél is.