Most már, hogy a romániai magyar érdekképviselet vezetői is megszólaltak az Antena 3 kilakoltatása ügyében – olyan illusztris demokraták mellé felsorakozva ezzel, mint Victor Ponta, Călin Popescu Tăriceanu vagy Ion Iliescu –, biztosak lehetünk benne, hogy a szólás- és sajtószabadság ügye sínen van Romániában. Az Antennák stúdiói közben átváltoztak ügyesen dizájnolt kriptákká, ahol a médiaszabadság gyászhuszárai síri hangulatban temetik el a fent nevezett értékek bástyáiként láttatott csatornáikat.
Tekintsünk el attól, hogy az Antennák a szólásszabadság mellett a sovinizmus, a magyarellenesség bástyái is egyúttal, mert a szabad szólás joga – amennyiben konkrétan nem sért törvényt valaki – megelőzi az identitásbeli érzékenységeket. Vagyis nem kell szeretnünk őket ahhoz, hogy ne kívánjuk az elhallgattatásukat.
Tekintsünk el attól is, hogy ezek a tévéadók – élükön néhány sztárstátuszra szert tett médiaterminátorral – afféle audiovizuális lincsbrigádokként működtek gyakorta, teljes mértékben alárendelve gazdájuk, a román politikai és üzleti élet egyik legobskúrusabb figurájának számító Dan Voiculescu többirányú ambícióinak. Kaptak (megérdemelt) bírságot eleget a médiahatóságtól.
Vannak azonban olyan vonatkozásai ennek az ügynek, amelyektől nem lehet eltekinteni.
• Az Antennákat senki sem akarja „elhallgattatni”. A tévéadók mint médiaintézmények természetesen nem szűnnének meg, csak el kell költözniük egy másik székhelyre, ahol zavartalanul folytathatnák áldásos tevékenységüket.
• Azért kell elköltözniük, mert a korrupcióért tíz évre jogerősen bevarrt tulajdonosuk, Dan Voiculescu vagyonának egy részét az állam elkobozta, ennek a döntésnek viszont mindmáig nem sikerült érvényt szerezni. Hát most érvényt szereznek.
• Enyhén szólva csúsztatás, hogy az Antennákat derült égből villámcsapásként érte volna az öt napos kilakoltatási határidő. A valóság ezzel szemben az, hogy bő másfél év állt rendelkezésükre ahhoz, hogy a bírósági döntésnek eleget tegyenek: a Voiculescu elleni ítélet dátuma 2014. augusztus 8. (akinek van türelme hozzá, az ügy kronológiáját itt végigolvashatja). Nyilvánvaló, hogy Voiculescunak – különösen a Ponta-kormány politikai hátszelével – nem állt érdekében az elköltöztetés; az már csak hab a tortán, hogy a kisajátított épületért a médiatröszt bérleti díját továbbra sem az állam, hanem a „patron” vasalta be.
A sajtószabadság korlátozását, cenzúrát és hasonlókat emlegetni ezzel az üggyel kapcsolatban tehát – az „egyszeri” sajtómunkásokkal való együttérzésen túl – jó esetben tudatlanságra vall, rosszabb esetben egyszerűen félrevezetés és hazudozás.
Nehezen feltételezem bármelyiket is a politikusainkról.