A szabadság titka, hogy a cenzorok mi magunk vagyunk

Amikor a ’90-es években a szatmári Északi Színházban, ha jól emlékszem, a Leányrablás című előadásban két cici felbukkant, hetekig csak erről volt szó az iskolában. A 7. F osztály egyszerűen megbolondult, hirtelen mindenki színházba akart menni, miután a nagyszünetben a palacsintásnál terjedt a hír, hogy egy félmeztelen nő is van benne. Arról, hogy miről szólt a darab, már nem emlékszem, de arra igen, hogy mellbedobással hatott ránk. Meg arra is, hogy az előadás végén a fiúk sorban álltak a színészi öltözők felé vezető szűk folyosón, hogy autogramot kérjenek a művésznőtől, míg mi a város akkor még egyetlen pizzázójában már megrendeltük a Capricciosát.

Sokkal később, amikor fiatal egyetemistaként a Szigligeti Társulat egyik előadását néztük, amelyben Dobos Imre a Deep Purple Child In Time-jának fülsüketítően hangos akkordjaira lépett a színpadra, és mi a katarzistól libabőrösen kapaszkodtunk a színházi szék karfájába, a halványlilára festett hajú nénik riadtan pattantak fel. Egy másik szokatlan színházi élményem 2010-ben volt: a színház Parti Nagy Lajos Mauzóleumát játszotta, amelyben a társadalom peremén élő kamasz jellemfejlődésének ábrázolására Elemért anyaszült meztelenre vetkőztetik. Nem dőlt össze a Szigligeti Színház épülete, igaz, érezhető módon a közönséget váratlanul érte és zavarba ejtette a férfi nemi szerv látványa, még akkor is, ha nem ez volt az első eset, amikor Thália váradi hajlékában pucérkodás zajlott.

Újabb évekkel később, immár Kolozsváron a társadalmilag érzékeny témákat (is) feldolgozó megannyi kortárs színházi előadás alkalmával győződhettem meg, hogy a kincses városban más városokhoz képest nagyobb az igény a progresszívebb darabokra, valószínűleg ezért is alakultak alternatív társulatok. Ezek mellett ugyanúgy van közönsége a negédes Csárdáskirálynőnek is, amelyre azok is beülnek, akik egyébként nem járnak rendszeresen színházba. Ez a közönség a hagyományos darabokat kedveli, meggyőződésem, hogy nehezen viselné, ha Szilvia cicit villantana előadás közben, vagy a Hajmási Péter, Hajmási Pál… helyett a Smoke On The Water szólna.

A közönség nem egy homogén massza, és joga van mindenkinek a maga ízléséhez. Főleg ha már belépőt fizet az előadásért, és – minden joggal – úgy érzi, nem azért vasalta ki az ünneplő ruháját, hogy onanizáló művészeket nézzen. A színész viszont nem egy udvari bolond, akinek ha a kalapjába aprópénzt dobunk, akkor úgy táncol, ahogyan fütyülünk. Nem lehet, nem kell, nem szabad cenzúrázni a művészi szabadságot. Akkor viszont, hogyan kerüljük el a számunkra kellemetlen/kényelmetlen kulturális élményeket? Ahogyan kiválasztjuk azt, hogy mit nézünk a televízióban, vagy a moziban, ugyanúgy meg lehet válogatni, hogy mire ülünk be a színházba, melyik az az előadás, amelyikre kivasaljuk az ünneplő ruhát. A cenzorok mi magunk vagyunk, szerencsére lejárt az az idő, amikor mások mondták meg nekünk, hogy mit nézhetünk, és mit nem.

Amire viszont a színházaknak érdemes odafigyelni, hogy ne a gyerekeknek szóló darabban vetkőzzenek, a rockklasszikusok pedig ne okozzanak halláskárosulást a halványlilára festett hajú hölgyeknek. Szatmáron, Váradon, Kolozsváron, vagy éppenséggel Sepsiszentgyörgyön. Mással nincsen baj.