Forradalom alulról – Kolozsváron

Mit csinál a történész forradalomkor? Sipos Gábor elmesélte.
Hirdetés

Tavaly ilyenkor mi, a szerkesztőség tagjai elevenítettük fel, ki hol tartózkodott az 1898-es forradalom idején, és mire emlékszik abból, amit csinált, vagy ami történt vele akkor. Idén történész visszaemlékezését hallgattuk meg arról, mit látott a kolozsvári utcákon 1989 decemberének utolsó napjain. És utána hogyan alakult az RMDSZ, illetve az ő szerepe benne.

Sipos Gábor történészt, egyetemi oktatót saját diákjai hívták meg, hogy a történész hallgatók KoMaTe napjain legyen az oral history élő példája. Tíz napja mesélte el, hogyan élte meg 26 éve a rendszerváltás első, forradalmi napjait, amikor mostani diákjai még nem is éltek. Ő viszont naplót vezetett az eseményekről. 
 
Sipos Gábor is a BBTE-n végzett történelem szakon 1974-ben, 1977 óta dolgozik Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárának levéltárosaként. 1998 óta oktat a középkor-történeti tanszéken, és azóta főtitkára, illetve 2010-től az elnöke az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, amely helyet biztosított a beszélgetésnek.
 
Sipos Gábor | Fotók: Szabó Tünde
 
Sipos Gábor | Fotók: Szabó Tünde
 
Erdélyben is volt némi ellenzéki mozgalom, amelynek ő is részese volt, mesélte. Tőkés László körül 1989 augusztusában erősödött meg a cirkusz Temesváron, ebben az időszakban kereste fel Cs. Gyimesi Éva Sipos Gábort, hogy aláírna-e egy Tőkés Lászlót támogató nyilatkozatot. Miért ne, válaszolta Sipos.
 
Az sem mellékes, osztotta meg a történész, hogy a szomszédja 1982 óta Tőkés István, Tőkés László édesapja, aki már nyugalmazott teológiaprofesszor, augusztusban tölti a száz évet. Az aláírt levél 1989 szeptemberében jelent meg a Magyar Nemzetben. A Szekuritáté nem piszkálta őt a levél miatt, az akkori püspök viszont kérdőre vonta októberben, hogy miért szólt bele az egyház ügyébe, de nem volt következménye a kérdőre vonásnak.
 
A levél és aláíróinak neve elhangzott aztán a Szabad Európa Rádióban, emiatt gondolták többen 1990 elején, hogy Sipos Gábor biztosan közéleti szerepet fog vállalni, amit végül nem tett meg.
 
Karácsony előtt Tőkés Lászlót Menyőbe vitték kényszerlakhelyre, mesélte a történész, akinek az öccse a szomszéd faluban volt lelkész, így szerepet vállaltak abban, hogy például ruhát csempésszenek a Tőkés házaspárnak. Sipos Gábor szülei Krasznán éltek, és amikor hazament hozzájuk, a magyar televízióban nézték, hogy mi történik Temesváron, és azon izgultak, hogy ha Bukarest is megmozdul, akkor még lehet a dologból valami, különben elfojtják, mit a Zsil völgyi bányászok korábbi lázadását.
 

A történész december 21-én este tért vissza Kolozsvárra

vonattal, amelyre egy ijedt hölgy szállt fel Szamosújváron, aki azt mondta, hogy Kolozsváron lőnek. A többiek, akik együtt fáztak a fülkében, nem vették komolyan, Kolozsváron nincs mit lőni, gondolták. Ahogy ért be a vonat Kolozsvárra, látták, hogy a cipőgyár ki van világítva, akkor biztos dolgoznak, nincs itt semmi probléma, mesélte Sipos Gábor.
 
 
Az állomásnál trolira szállt volna, mivel disznóvágásból érkezett, és nehéz volt a csomagja, de nem járt a troli, és az egész környék kihalt volt, emlékezett vissza. Egy járókelőtől kérdezte meg, hogy mi történik, aki szintén azt mutatta neki, hogy lőnek. Gyalog indult el a teológiai intézet felé, miközben hallott egy-egy lövéssorozatot a Monostor és a Mărăști tér felől is. A Traian hídnál egy századnyi katonába botlott, de nem szólították meg, ő sem szólt hozzájuk, hanem békésen eljött.
 
Családja már izgult érte (három gyereke közül a legkisebb akkor hat éves volt), ők is lövésekről számoltak be. Később kiderült, valószínűleg a sörgyárnál leadott lövéseket hallották. Lett volna kedve kimenni a városba, mesélte a történész, de akkor este inkább otthon maradt a családjával. A kapun kinézve géppuskával felszerelt, páncélozott kétéltűeket látott – a város két végében volt akkor egy-egy nagy kaszárnya, Szamosfalva, illetve Szászfenes irányában, ezekből az egységek a központi sugárutakon közlekedtek.
 

Másnap, 22-én reggel,

munkába menet pajzsos rohamrendőröket látott a prefektúra előtt, a Főtéren pedig már nagy tüntető tömeg gyűlt össze. Egy bőrkabátos fiatalember lyukas zászlót lengetett, a tömeg időnként letérdelt imádkozni az előző nap a Főtér sarkán megöltekért. A látvány morbid volt, mesélte a történész, a sövényen agyvelő- és koponyacsont-darabkák látszottak, az előző napi vérengzés nyomai, a falakon golyónyomok, belőtt ablakok.
 
A tüntető tömeg a Főtérről a Béke térre, majd a Széchenyi térre ment, de nem történt semmi, csak kiabáltak, hogy Haideți cu noi! (Gyertek velünk!), Armata e cu noi (A hadsereg velünk van). Ezzel a hadsereget próbálták átállítani a forradalom oldalára, mesélte Sipos, aki szerint forradalomhoz nemcsak tömeg, hanem valamiféle program is kellene, de az nem volt, nekik nem olvasott fel senki semmit. 
 
Többször körbejárták a tereket, adott pillanatban előszedték Doina Corneát is, a történész szerint még Ceaușescuék menekülése előtt. A disszidens franciatanárnő, akit a rezsim 1987 óta házi őrizetben tartott, egy teherautóról beszélt a szabadságról és békéről. Sipos Gábor itt belenézett a naplójába, innen jutott eszébe, hogy Vetési László fényképezett azon a tüntetésen, és bár úgy emlékezett, Doina Cornea a Főtéren beszélt, a napló szerint a Széchenyi téren.
 
 
A Széchenyi téren jártak, amikor elterjedt a hír, hogy a véradóközpontban várják az embereket, hogy segítsenek a sebesültek ellátásához szükséges vérrel. Sipos Gábor is odament a Párizs utcai központba, ahol már sokan várakoztak. Ovációt hallottak, és az ottani tévéhez fordulva látták 12 óra után, hogy Ceaușescuék helikopterrel elrepültek a bukaresti pártközpont tetejéről.
 
A véradó központban az emberek egymás nyakába borultak, véradás után a történész hazaindult. Akkor kezdtek megjelenni a lyukas zászlók, mesélte. Ugyanabban a bérházban lakott Gergely István szobrászművész a családjával (az akkor tizenéves Gergely Balázs édesapja), a padlásról ők is lehozták a zászlókat, amelyekből előbb csak a vörös csillagot, majd a teljes címert kivágták. Egy ilyen kivágott címert a történész meg is őrzött.
 
A téren nagy volt a boldogság, mindenki mindenkinek köszönt, kisütött a nap, tíz fok körüli volt a hőmérséklet, emlékezett vissza. Elterjedt a hír, hogy másnap is lesz tüntetés, este pedig a baráti beszélgetésen felmerült, hogy elő kellene készülni rá. Nem voltak gyakorlott tüntetők, mesélte az egyetemi oktató, de annyit tudtak, hogy kellene egy tábla. A pincében találtak alapanyagot hozzá korábbi lakásfelújításból, lécre szegezték, és megfogalmazták az üzenetet.
 
A betűket Gergely István festette fel rá. A teológián oktató Juhász Tamás kiváló németes volt, ezért a német feliratot is tökéletesen helyesen írták fel a táblára, elevenítette fel a háromnyelvű tábla megírását. A szélére nemzetiszínű szalagokat akartak tenni: román szalag volt bőven, mert akkorra már elterjedt módszer volt, hogy a kommunista pionírnyakkendő széléről szedjék le a román trikolórcsíkot, magyar nemzetiszínű szalagjuk volt otthon, német sajnos nem.
 
(A tábla később visszakerült a történész pincéjébe, ahol egy idő után pinceajtóként hasznosította. De szívesen felajánlja keretestül, ha valaki majd létrehozza a romániai forradalom múzeumát.)
 
Sipos Gáborék táblája
 
Másnap reggel már családostól vonultak ki az utcákra, a pártház (későbbi prefektúra) előtt hatalmas tömeg volt. A 23-i ködös idő ellenére a tömeg kitartóan kiabált, és várt valamire. 22-én már betörtek a pártházba, elfoglalták, és választottak valamilyen ideiglenes vezetőtanácsot. Egy dossziéban Sipos Gábor még azt a feljegyzését is megőrizte, hogy kik voltak ennek a testületnek a tagjai.
 
Nem történt sok minden: időnként kihajítottak egy Ceaușescu-portrét, az épület előtt pedig égett egy kisebb halom ezekből; egyszer pedig egy férfi a felső erkélyről átugrott az alsóra, de senki se értette, miért kockáztatja az életét; ment a rádió, hallatszott a tévé hangja. Ők álltak ott a táblával, a többiek kicsit úgy néztek rájuk, mint a lőtt medvére, mesélte a történész, de ők büszkék voltak a táblára és arra, hogy tudják, hogyan kell tüntetni.
 
Még egy magyar fiatalembernél volt egy kétnyelvű, hasonló feliratú karton, de szegénynek nem volt rúdja hozzá tábla, ezért nagyjából Krisztus-pózban tartotta, ezért időnként bele is fáradt. Akkor már nem volt tétje a tüntetésnek, emlékezett vissza a történész, de mindig történt valami, például jött egy autó, amelyből a Clujul Liber című lap első számát hajigálták. Az első lap alján három nagy pont volt, később kiderült, ez a szerkesztőség állásfoglalása volt: három golyót érdemelnek a szekusok, kommunisták, elnyomók.
 
A magyar sajtó is magához tért, Kolozs megyében Igazságnak hívták a megyei lapot, amely aztán átalakult a mostani Szabadsággá. Ennek első számában jelent meg a Hívó szó című szöveg, amelyet kolozsvári értelmiségiek írtak alá: Balogh Edgár, Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Kántor Lajos stb. Ebben 
 

nagygyűlést hívtak össze másnapra a Szabadság szerkesztőségébe.

Sipos Gábor 24-én istentisztelet után ment el a gyűlésre, amely akkor már javában zajlott. A szerkesztőség egyik részébe mentek az idősek, a másik részébe a fiatalok, ő pedig – közel a 40-hez – úgy gondolta, már az időseknél van a helye. Azt viszont furcsállta, hogy Balogh Edgárt is odaültették a szerkesztőségi szoba sarkában egy karosszékbe, mert hogy ő már egyszer levezényelt Romániában egy rendszerváltást 1944-45-ben. 
 
Néhányan szívták is a fogukat, hogy az újabb rendszerváltásnak mégsem ő kellene legyen a kolozsvári vezéralakja. A fiatalabbakat leszámítva ott szinte mindenki a kommunista rezsim haszonélvezője volt, ha nem éppen a kiszolgálója – fogalmazott a történész –, vagy ahogy akkoriban mondták: reformkommunista. Meg is alakult ott helyben a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, a végén pedig Benkő Samu tett egy szép gesztust, emlékezett a történész: odament Cs. Gyimesi Évához, és azt mondta neki, Éva, neked volt igazad.
 
Ez arra vonatkozott, magyarázta fiatal hallgatóságának az oktató, hogy Cs. Gyimesi Évát azért szekálta évekig a Szeku, mert a ’80-as évek közepétől harcolt beadványokkal és minden lehetséges eszközzel, hogy a tanítványait ne Moldvába helyezzék ki tanítani – természetesen nem a magyarszakos képzettségükkel, hanem a kötelező mellékszakjukkal. Az újonnan megválasztott demokrata tanácsban így az övé lett az egyik vezető szerep. 
 
Sipos Gábor naplóival és diákjaival
 
Sipos Gábor naplóival és diákjaival
 
Jellemző az időszakra, hogy az ülés vége felé terjedt el a suttogó propaganda, hogy tankok vonulnak le a Tordai úton Kolozsvár felé. Ezért szép lassan szinte mindenki elillant, csak páran maradtak. Sipos Gábor azon gondolkodott, hogy Torda felé nincs kaszárnya, és talán csak Szamosfalván voltak tankos egységek, de akár onnan, akár Szászfenes felől jönnének, akkor is túl hosszú lenne felkerülniük a Tordai útra. Hazafelé ezért elsétált a Tordai út elejéig, ahol tankoknak nyoma sem volt. A suttogás, a rémhírterjesztés viszont jellemző volt nagyjából a következő egy hónapban, mondta.
 
A lövöldözést Ceaușescu menekülési kísérletéig még meg lehet érteni olyan alapon, hogy a hatalom védi magát, utána viszont már nem kellett volna meghalnia senkinek, véli a történész, miközben december 22. után közel ezren haltak meg különböző városokban, teljesen fölöslegesen. Nem volt ki ellen harcolni. A terroristák, akikkel az egész országot ijesztgették, nyilvánvalóan nem léteztek, és a történésznek az a nagy kérdése, mikor fog kiderülni, ha egyáltalán, hogy kik okozták ezt a vérfürdőt.
 

A kérdésre, hogy ki lőtt Bukarestben, Szebenben,

elég egyértelmű a válasz szerinte: akiknek fegyvere volt. Ilyen volt a hadsereg és az állambiztonsági hatóság, a Szekuritáté. Kolozsváron nem került polgári kézbe fegyver, Székelyföldön igen, ott megcsinálták a maguk rendes kis forradalmát: meglincselték a kézdivásárhelyi milicistát, elevenítette fel a történész.
 
Bukarestben már 22-én felhívták az embereket, hogy menjenek, védjék meg a tévét. Sipos Gáborék a szomszédok készülékén nézték, ahogy a bukarestiek botokkal, lécekkel felszerelkezve tényleg kivonultak a tévéhez, de ezek a gépfegyverek ellen semmit sem értek. Gyakorlatilag vágóhídra terelték a népet, a történész azóta sem érti, hogy miért. Az is előfordult, hogy a hadsereg egységei lőttek a hozzájuk erősítésként küldött katonákra, de a történész szerint ez sem indokolja a halottak magas számát.
 
23-án az egyik román szomszédjuk, aki akkor már nyugdíjas volt, kitalálta, hogy az udvaruk Tőkés Istvánék miatt exponált hely, ahova betörhetnek a terroristák, és ezért szervezzenek éjszakai figyelőszolgálatot. Meg is szervezték, este a fiai élvezték a legjobban, hogy botokkal felszerelve őrzik az udvart, mesélte. Persze nem történt semmi, nagyjából egy hétig őrizte a szomszédság az udvart kétóránként váltva egymást, de mivel akkor már kezdett téliesre hűlni a levegő, felhagytak vele.
 
Az év végén kezdtek ömleni a segélyek, a teológiára 23-án érkezett az első magyarországi szállítmány – főleg gyógyszerek – egy terepjáróval, amelynek antennáján román és magyar nemzetiszínű szalagok lógtak. Sipos Gábor többedmagával a segélyek lerakodásában, elosztásában segédkezett.
 

Az új, ideiglenes hatalom 

központja a pártház lett, a katonaság azt két-három páncélozott járművel védte 22. után. Az ott szolgálatot teljesítő katonáknak pedig a központban lakók, így Siposék is vittek karácsonyi süteményt, teát, zajlott a fraternizálás. Egyikük szólt egyszer neki, hogy vannak ott valami könyvek, amiket ő szívesen odaadna a történésznek, merthogy járt a pártházban, onnan „szerezte”. Talán négy könyvet adott oda Sipos Gábornak, de ezek elkallódtak, végül nem váltak relikviákká.
 
Zajlottak közben a magyar demokrata tanács gyűlései Kolozsváron, és az első olyat, amelyre Domokos Géza, a Bukarestben (is) szerveződő RMDSZ vezetője lejött, a magyar színházban tartották. Mivel mindenki félt a „terroristáktól”, nem a nagyteremben, hanem hátul, egy eldugott próbateremben gyűltek össze, ekkorra már a vidéken szerveződők is eljöttek Kolozsvárra. Sipos Gábor orra alá pedig egy nagy füzetet dugtak, hogy vezesse a jegyzőkönyvet, de különösebben nem szólt hozzá a gyűléshez. (Később aztán elég sok jegyzőkönyvet írt mindenféle testületekben, jegyezte meg, az EME-nél, egyházban, stb.)
 
Január 13-ra Marosvásárhelyre hirdettek gyűlést a szerveződő RMDSZ küldöttei számára, ahova meghívták Tőkés Lászlót, akit akkoriban nagyon sokfelé hívtak, Budapestre is, hisz ő vált az egész rendszerváltás jelképes alakjává. Sipos Gábort zilahi barátai vitték el a vásárhelyi gyűlésre, ahova egy egyoldalas felhívással készültek arról, hogy az erdélyi magyarságnak is joga van a politikai pluralizmushoz.
 
A KoMaTe diákjai
 
A KoMaTe diákjai
 
Ugyanis a december végétől már létező szabad sajtó magyar kiadványaiban főleg az egységes szerveződést szorgalmazták, mondta a történész, de ebben a reformkommunista elit járt élen, más elit nem is volt látható. Sipos Gábor a kommunistaellenesek és a volt politikai foglyok nevében is felszólalt ezen a gyűlésen, bár tudta, hogy nincs igazából semmilyen mandátuma, de senki nem is kért róla igazolást. 
 
Felolvasta a kiáltványt, mire a harmadik-negyedik sorban ülő Kincses Előd felemelt kézzel tiltakozott: csak azt ne! csak azt ne! – mesélte Sipos. (Kincses Előd évekkel később kilépett az RMDSZ-ből.) 1990 januárjában még egy párt szerveződött az RMDSZ mellett, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, de politikai érdeklődés hiányából, illetve mások aknamunkájából kifolyólag soha nem kapott erőre, nem jegyezték be hivatalosan, mondta a történész.
 
Azt a mozzanatot is felelevenítette, hogy amikor az ülésterembe bejött Tőkés László Domokos Gézával és másokkal, akkor a küldöttek felálltak, ő viszont nem volt hajlandó. Kicsit furcsán néztek rá, de őt ezt nem zavarta. A kolozsvári RMDSZ alakulásában nagyjából márciusig vett részt, amikor előtérbe került a jelöltállítás, programírás a választásokra, ezekben már nem kívánt részt venni.
 
Fontosabbnak tartja azt a január 5-i akciót Jakó Zsigmond professzor lakásán, amikor újraalakították az Erdélyi Múzeum-Egyesületet azokkal, akik 1949-50-ben is még tagjai voltak. Az egykori egyesületnek természetesen ő nem volt tagja, 1990-ben titkárnak hívták oda, és az erdélyi magyar tudományos tevékenységet összefogó egyesületet azóta is fontosabbnak tartja a politikánál.
Hirdetés