„A nemzeti érzésnek is ugyanaz lett a sorsa, mint minden másnak: egyre inkább kapcsolódott a fönnállóhoz, a már meglévőhöz, a tárgyhoz. A tárgykultusz Európában természetesen a katolikus (és az ortodox/görögkeleti) vallás külsőségeit utánozta, alacsonyabb stílusban. Ahogyan a templom előtt keresztet vetnek, az oltár előtt térdet hajtanak, a szentképet vagy a püspöki gyűrűt  megcsókolják – meg ahogy az uraság előtt valaha meghajoltak, kalapot emeltek, félreálltak az útjából –, úgy a kiváltképpen és sajátképpen világi jelképek köré is kultusz szerveződött. Ennek a magva a katonai ceremónia. Különösen jellemző a nacionalizmus militáris modora Romániában. (Valamint teljes összeolvadása az ortodox egyházzal, amely ma már sokkal sovinisztább, mint amennyire egyáltalán keresztyén – egészen a vasgárdista szimpátiákig. Lásd pl. Vadim temetését, ahogy mondani szokás, fényes papi segédlettel.)

Az a gondolat, hogy a nemzeti lobogót (a botot és a vásznat), az egyenruhát és a bírói talárt tisztelni kell, esetleg elviselhető mint merőben folklorisztikus babona – TEXTILKULTUSZ – , senkit nem akarnék megbántani, aki ebben hisz, ahogy protestáns létemre tisztelettudóan tudomásul veszem, hogy valaki keresztet vet egy üres kőépület előtt, ha nem is ízlésem szerint való (és nem is nagyon összeegyeztethető az evangélium szellemével), és az, hogy valakit heves érzelmekre indít valamely tetszőleges színkombináció, pl. a piros-sárga-kék, a történelem ismerői számára nem meghökkentő, bármennyire abszurd, ha jobban meggondoljuk. Azért se tennék senkinek szemrehányást, ha visszafordul útjából, mert átszaladt előtte egy fekete macska, vagy ha nem tűzi ki menyegzőjének napját péntek, 13-ára. Legyünk toleránsak.

De a kései, dekadens nacionalizmusnak (és újabb változatainak, amelyekre itt nem térek ki) ez a tárgyias-babonás kultuszjellege egészen más képet ölt, ha büntetőjogi védelemben részesítik. Ha a román állam bírságot vagy ne adj’ Isten börtönbüntetést szab majd ki valakire, aki rap-stílusban himnuszparódiát ad elő, karikatúrában használja a nemzeti színeket, vagy annak a (szerintem helyes) nézetének ad hangot, hogy akkor lesz szabadság, ha már nem lesz rendőrség, csendőrség, hadsereg, határőrség, vámőrség, pénzügyőrség, titkosszolgálat – egyik sem létezik öröktől fogva, és nem is örökkévaló –, és nevetségesnek találja a tiszti pöffeszkedést, a vigyázállást és a csizmacsapkodós díszmenetet mint az emberölés állami glorifikálását, és osztozik az evangélium ellenszenvében a bíráskodás és az ítélkezés iránt (mint Tolsztoj), tehát komikusnak és visszatetszőnek találja a fölcicomázott, taláros képviselőit az intézményes kényszernek, a törvényes erőszaknak – nos hát akkor Románia polgárai búcsút mondhatnak a szabadságnak. Még mint puszta elvi fönntartásnak is.

A harminchatok törvényjavaslata persze nevetséges. De nemcsak nevetséges. A szenátorok és képviselők a szabadelvű-demokratikus, alkotmányos választási-képviseleti rendszer jóvoltából lettek a közhatalom részesei, törvényhozók. Az alapföltételezés az, hogy a nép a különféle meggyőződésű és beállítottságú jelöltek (illetve pártjaik) között választ, és az alkotmányos rendszer nem állapítja meg előre: mi kell hogy legyen a véleményük a közügyekről. Ezt a már megválasztottak se korlátozhatják birtokon belül. Azoknak is van választójoguk, akiknek ez az egész nemzetállami díszletanyag nem szent, sőt: azoknak is, akik komikusnak és ízléstelennek találják, lenézik, vagy egyenesen utálják. Azoknak is, akik másféle jelképeket tisztelnek. Azoknak is, akik lelkiismereti okokból megtagadják a katonai szolgálatot, mint a nazarénusok. (Azt alig merem említeni, hogy angol, német, holland nyelvterületen vannak olyan protestáns vallási áramlatok, amelyek erkölcstelennek tartják az adó- és vámfizetést meg a kamatszedést, más néven uzsorát.)

A nemzetállam urbanisztikai ízlése – régebben egész Európát, manapság már csak Kelet-Európát teleszórták ízléstelen nacionalista emlékművekkel és szobrokkal, amelyekből árad a legbutább hatalmi gőg – rettenetes. A hazafias kő- és bronzgiccseket vallási hangulatú koszorúzási ünnepségekkel szentelik föl újra meg újra, s kirendelik rájuk a hamis népviseletbe bújtatott, unatkozó óvodásokat, s ha pár kölyök ráfirkál valami gúnyos megjegyzést a talapzatra, fölhangzik a sértett ordítás. Sötét öltönyös, testes urak állnak ott komoly képpel, kalaplevéve, s ünneplik és ünnepeltetik a saját hatalmukat, míg szól a rezesbanda.

Még azok is, akik tisztában vannak ezeknek az államoknak az elnyomó, diszkriminatív, részrehajló, önző és korrupt jellegével, azok is vigyázzba merevednek, mert az a közkeletű babona, hogy ha nem viselkednek ájtatosan a zászló meg az egyenruha láttán, a hazafias indulók hallatán, akkor a népet sértik, nem a népet a demokratikus hatalmától megfosztó állami vezetőket.”