Csak egy szám…

A Washingtonból érkező, biztató-aggodalmaskodó jelek jó ürügyként szolgálnak az újabb kampányszerű lendülethez, csakhogy míg az FBI alig másfél ezer lehallgatást ejtett meg nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, addig mi itt is túlteljesítettünk.
Hirdetés

„Egyszerű civil szemlélőknek is feltűnik, hogy Romániát sokkal inkább fenyegetik külső barátságtalan elemek és tényezők, mint a világhatalmi szereplőként megjelenő Egyesült Államokat.

Azzal is számolni kell, hogy mint minden ilyen jellegű hivatalos okmány, ez is manipulálhat, mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy hírszerző szolgálat, sőt bármely hasonló intézmény, miközben titkosított adatokkal dolgozik naponta és ebből építi ki szakmai-hatalmi tőkéjét, mindent kiterít az adófizető elé éves jelentéseiben. Munkahipotézisként maradjunk mégis a „hitelt érdemlő forrás” megjelölésnél: arról nem szól a parlament elé terjesztett jelentés, hogy ez a temérdek lehallgatás mennyi pénzt emésztett fel, hány óra »újrahallgatást«, és hány kilogramm (tonna!!!) lehallgatási jegyzőkönyvet eredményezett.

(Hogy a kész anyagot miként használják tovább, arra példa a sajtóban megszellőztetett részletek garmadája, amit mindennek lehet nevezni, csak profizmusnak nem. Innen a meg-megújuló kétely az igazságszolgáltatás szakmaiságával kapcsolatban, ha el is vetjük azt a forgatókönyvet, mely szerint a DNA és a SRI új, öntörvényű hatalmi pólusként jelenik meg kifosztott és átvert hazánk tájékán.)

Hirdetés

A »szervekről« érdemben újat mondani kockázatos vállalkozás. Csak tapogatózunk, és ami mégis kiszüremlik-szivárog, az nem releváns, vagy éppen azért üt át a rendszer szövetén, hogy a figyelmet elterelje. A jelenségeket madártávlatból szemlélni meg esztétikai élmény, nem egyéb.

A didaktikus megközelítés azt diktálná, hogy legalább két kategóriára osztható korrupcióról beszéljünk: az egyik a kis léptékű, amikor a tisztviselő enyhén félrenéz, amíg a polgár juttat-ígér valamit a gyorsabb pecsételés érdekében, a másik meg a nagy, az intézményeket és cégeket érintő vesztegetés, ahol a kár is tetemesebb (elég a lehívott uniós pénzek körüli botránysorozatra gondolni). A kategorizálás, azon kívül, hogy árnyalni látszik az összképet, nem nyújt újabb eszközt a tényleges kutakodáshoz.

Hajlamosak lennénk elfogadni, hogy a falusi jegyzőnek tett apró »figyelmességek« a dolgok rendjén természetes velejárói a mindennapi érdekérvényesítésnek, s hogy így volt ez az átkosban is a kent-kávé-amo szappan szintjén, meg bizonyára hasonlóképpen a burzsúj-földesúri világban, s annak előtte is… Ezáltal viszont a dolog lényege sikkadna el: hogy a jelenségnek mindig ott és úgy kellene gátat vetni: hiszen egymást gerjesztő és fenntartó impulzusokról beszélünk. Ugyan miként lehetne magyarázni azoknak a helyi potentátoknak a viselkedését, akik akkor is folytatták a csúszópénz-gyűjtést, amikor már »súgtak« nekik, hogy megfigyelés alatt állnak?”

Hirdetés