Egy ideje csendben figyelem a legújabb román-magyar bajnoki mérkőzést. A két ország válogatottja válogatott szidalmakat zúdít egymás fejére, menekültügyben. Klasszikus szókarate-mérkőzés ez, hozzászokhattunk az idők folyamán. A román miniszterelnök, külügyminiszter, ex-külügyminiszter, különböző megmondóemberek a mioritikus nemzeti válogatott tagjai. A magyar külügyminiszter szinte egyedül állja a sarat a másik oldalon.

A virtuóz becsmérlés szintjén döntetlen a mérkőzéssor eredménye. Hiszen amikor Szíjjártó csúcsminiszter úr az ezeréves történelemre hivatkozik, ez pont olyan hülyén hangzik, mint amikor a megboldogult Corneliu Vadim Tudor pojáca úr a százezer éves dák múltat emlegette. Szóval, minőségben nincs alja a csodálatos fordulatoknak.

Hozzászokhattunk ehhez, írtam az imént. Van azonban egy lényeges különbség a korábbi rangadók és a jelenlegi helyzet között. Nevezetesen az, hogy miközben Magyarország kétségbeesett erőfeszítéseket tesz, hogy (jól-rosszul) megvédje saját (és implicite mások) határait a migránsok egyre hömpölygő tömegeivel szemben, Románia felhúz két menekülttábort a Bánságban, aztán lazán hátradől, szotyizik, és szarik az amúgy is nyakig trutymóban ülő szomszédos, testvéri, közös-európai országra.

Jellemzően opportunista viselkedés ez. És jellemzően balkáni. Mert Románia nem akkor kezdte el Magyarország szarral dobálását, amikor az éppen európai divat volt. Hanem akkor, amikor már egyre több európai hivatalosság elismerte: ha jól, ha kevésbé jól, az Orbán-kormány legalább tesz valamit, miközben a nagy európai tesók gatyába rottyantva lapulnak a kontinens közepén. (Amúgy, ha visszaemlékszünk, elég sokszor kerültek hasonló helyzetbe a magyar vitézek, az végeken. Persze, ezt a román testvérek is elmondhatják – el is mondják – magukról.)  Akkor, amikor lassan egyetlen nyugati médiatermék sem meri megszavaztatni olvasóközönségét arról, hogy egyetért-e Magyarország határmenti lépéseivel, vagy sem.

Szóval, Románia masszív késésben van az európai szidalomtrendekhez képest. Más kérdés, hogy ennek partikuláris okai vannak. Nem európaiak. A politikai presztízs szintjén gyakorlatilag önmagát kibelező, -herélő, megnyúzó és feldaraboló Victor Ponta ezzel a gájner húzással próbálta, próbálja menteni, ami nem menthető. Így igyekszik európai arcnak tűnni. (Miközben Románia, ugye, egyike a menekültkvóták ellen szavazó négy kisországnak.) Nem megy.

Ilyen esetben egy európai arc két dolgot tehet. Vagy segítő kezet nyújt az éppen küszködő európai arcnak, vagy kussol. Nos, Victor Pontáék országvezető csapata a harmadik változat mellett döntött. Mint a Történelem során jó párszor. Nos, ezek alapján csak ezt kívánom ennek az országvezető csapatnak: mélyen kapja be a Történelem hatalmas husángját.