„És igen, így vagyok egy kicsit a magamban látványliberálisnak hívott barátaimmal, ismerőseimmel is. Azokkal, akik szépen kihelyezik a kirakatba a korrekten kifényezett értékéket, a koronaékszernek számító, megengedő toleranciát, majd olyan önfeledten címkéznek, hogy szinte arannyá válik a mondatokban megbújó finom gyűlölet. Oly természetességgel nő az ő szemükben az áruló, mint erdőben a gomba, kiadós eső után. Elég leheletnyi megingás, kényes rokoni kapcsolat, másféle elköteleződés, picinyke folt a pedigrén, s máris kész az ítélet, megfellebbezhetetlenül. Nincs pardon, nincs kivétel.
És épp ez a törzsi mentalitás, amely pillanatok alatt ellenőrizné le az idegenről, a félismerősről, hogy velünk van-e vagy ellenünk, mert ha nincs velünk, akkor esélye sincs, szóval ez teszi egyre fullasztóbbá azt, amiről lelkesen magyarázzák, hogy minden nappal egyre fullasztóbbá válik. Hiszen csak mi szellentünk oxigént, a többiek mind mérges gázokat eregetnek a közbeszéd szűk szobájába.
Ahogy egyre több napot morzsolok le itt, úgy próbálom meg minél jobban megérteni Mérő Lászlót, aki egy ízben még Tomcattal is vállalt egy vitát. És hagyta magát látszólag lemosni, hiszen az ellenfél vitastílusa akkor és ott csak erre volt jó. Valamit mégis demonstrált Mérő szempontjából: egyszer sem került szóba a Tomcat hívei által korábban belengetett agresszivitás, végig a szavak szintjén maradtak. Nem is »látszólagos« veresége zavarta (az ellenfél szerint Tomcat kiütéssel győzött), hanem »az zavart, hogy az antirasszisták hiányolták, miért nem vettem fel a kesztyűt olyankor, amikor pedig nagyon is lehetett volna«, sok antirasszista is »vért akart látni« ugyanis.”