„Me, kicsiapámé, itt a söröd, kussolj, azért es megiszod – mondhatta a Heineken, pár héttel azután, hogy eldöntöttem, a termékeiből nem kérek azok után, amit egyrészt az Igazi Csíki Sörrel elműveltek (de ezt ki nem szarja le), másrészt pedig, mert „állítólagos Székelyföldnek” nevezték hazámat (ez pedig még egy magamfajta szabadgondolkodónak is durva). Ám szomjas az ember és gyarló, a flékennyel s a miccsel úgy kell a sör, mint egy falat kenyér, s még szép, hogy megittam, merthogy nem vagyok fából.
De én vagyok-e a hibás a személyes bojkott megtöréséért, vagy az a szervező, aki beadta a derekát a Heineken talicskával hozott pénzének? Döntsön az olvasó, akik közül, mint láttam, sokan utálkozva, de szintén itták a ciuc-i sert.
Rendben, lenyeli egyszer azt a szégyent az ember, de mikor másodjára akarják ezt vele megcsináltatni, már erősen felmérgelődik. Hétvégén Csíkszeredában voltak városnapok, s hát mit ad Isten, ott is a rendezvény főszponzora, egyedüli sörárusa a Heineken. Ekkor történt meg, hogy földhöz vágtam a bundasapkámat: Csíkban én osztán Heinekent nem iszom! Miért? Mert székely vagyok, és kézdii (el a kezekkel a második i-től!), s mert tehetem. S mert a multikat is meg kellene tanítani, hogy az „állítólagos Székelyföld” valóságosan és fájdalmasan is vissza tud rúgni… Úgy látszik, erre viszont nem sokat adott Antal Attila, Csíkszereda időlegesen kinevezett polgármestere, aki e második erőszakolási kísérletet teljes mellszélességgel támogatta…”