Az elmúlt hetek képsorai, videófelvételei, híradásai már-már apokaliptikus képet mutatnak: Calais-ban kamionokat foglaltak a menekülők, az olasz–francia határon összecsaptak a  rendfenntartókkal, az embercsempészek hajói közben továbbra is érkeznek a Földközi-tengeren, a magyar kormány szögesdrótkerítést emel az ország Szerbia felőli zöldhatárára, a görög-török határon pedig már korábban is ott állt a fal, és napról napra jönnek az újabb fejlemények, alig bírjuk követni. Minden adott ahhoz, hogy úgy tűnjön,

Európa ostromlott erődhöz hasonlít.

A déli határzár az első pillanatoktól kezdve – nem függetlenül az azt megelőző, nehezen értelmezhető kormányzati plakátkampánytól – bekerült a magyar közbeszéd szinte patológiásan megosztott terébe, ahol az álláspontokat az előzetes ítéletek és benyomások határozzák meg, nem maga az adott helyzet. Ennek megfelelően a közbeszéd nagyjából a „menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, nekünk nem kellenek” és a „nyissuk ki a kapukat, és fogadjunk be mindenkit” (vö. „ha én kapu lennék, mindig nyitva állnék,/akárhonnan jönnek, bárkit beengednék”) szlogenekkel megfogalmazható – mondjuk így – álláspontok körül polarizálódott.

Azokat, akik mindenkit visszaküldenének az édes… hazájukba, láthatólag még gondolatkísérlet szintjén sem érintette meg sosem az a lehetőség, hogy szerencsétlenebb történelmi szituációkban maguk is földönfutóvá válhatnának (vagy válhatnak akár). Ne legyenek illúzióink, a helyzet rettenetes, minden szempontból: ezeknek az embereknek a jelentős része tényleg a közvetlen életveszély vagy az éhhalál elől érkezik a nyugati világba, olyan útvonalakon, amilyenek adódnak.

A gond az, hogy függetlenül a migránshullám okaitól,

nem lehet úgy tenni, mintha a probléma nem létezne

vagy kizárólag humanitárius eszközökkel kezelhető lenne. Pontosabban lehet úgy tenni, de a „nincs menekültkrízis” állítás körülbelül olyannyira cizellált cáfolatot érdemel, mint az, hogy a Föld nem kerek, hanem lapos. A magyar kormány döntése a szögesdrót felállításáról némiképp leegyszerűsíti a dolgokat, mert elegendő azt mondani, hogy nem kell nekünk vasfüggöny.

És akkor álljunk meg itt egy pillanatra: egy szögesdrótkerítésnek mindig rossz az üzenete. Egyszerűen olyan a szimbolikája, hogy nem lehet pozitív értelmezési mezőben elhelyezni; és ez szinte független attól, hogy a szóban forgó kerítésnek mi a funkciója, hogy bezár, kirekeszt vagy megvéd, hogy csak az illegális határátlépést gátolja, a legálisat nem: a posztkommunista térségben mindig rá fog égni a vasfüggöny bélyege. Nincs olyan ép ízlésű ember, aki örvendene egy szögesdrót felhúzásának, merem remélni, hogy ez a döntéshozó politikusokra is igaz.

A mélyen emberi idegenkedés azonban

nem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor mégis mit kellene tenni.

Melyek azok a „valós megoldások”, amelyek alternatívái lehetnek az orbáni falnak. Nem a szögesdrót, eddig értem, de ez kevés, nagyon kevés. Nem csak Magyarországról beszélünk: mi legyen a görög–török, a bolgár–török, az olasz–francia határzár, a kerítés, a rendőrsorfal, a szigorúbb határőrizet alternatívája, mi legyen Calais-ban és a délolasz partoknál? Ezekre a kérdésekre mindaddig nem fogunk válaszokat találni, amíg nem tudatosítjuk, hogy a migránskrízis része egy nagyon bonyolult, globális problémacsomagnak, és hogy Európa nem ússza meg súlyos öndefiníciós kérdések tisztázása nélkül ezt az ügyet – csakhogy önmagában ezeknek a kérdéseknek a felvetése is eretnekségnek számít manapság.

A helyzet attól tragikus, hogy

mindegyik fél szempontjai érthetőek és méltányolhatóak:

a bevándorlók nem akarnak visszamenni oda, ahol nyomorúság vár rájuk; Európa és a nyugati világ pedig megalapozottan félti azt a létformát, azt a jóléti állapotot, és végső soron: azt a civilizációs modellt, amelynek kialakítására és konszolidálására ráment az utóbbi néhányszáz éve. Szellemesek azok a mémek, amelyek a Feszty-körkép magyarjait ábrázolják szemben a szögesdrótokkal, csak (túl a nyilvánvaló anakronizmuson) pont ellentétes üzenetet hordoznak, mint amit készítőik szánnak nekik: a vándorló magyarok sikeres honfoglalásának párhuzama egyrészt azt példázza, hogy itt bizony tényleg nem „egyszerű”, humanitárius eszközökkel orvosolható problémáról, hanem valódi népvándorlásról van szó; másrészt tanulságul szolgál arra, hogy a koncentrált migráció drasztikusan képes átalakítani egy térség etnokulturális viszonyait – történelmi léptékben mérve – viszonylag rövid időn belül. (Harmadrészt az is a feledés jótékony homályába merül, hogy a magyarok csak úgy tudtak megmaradni Európában, hogy alkalmazkodtak a környezethez, vagyis felvették a kereszténységet és a nyugati szokásokat; de ez már bagatell.)

Hallom máris az ellenvetést: a menekültügyet ne mossuk össze a bevándorlással. Nos, összemosni nem szabad, de erősen kérdéses, hogy teljesen szétválasztható-e, hiszen a menekültek meglehetősen nagy hányada – átérezhető okokból – nem azért tesz meg több száz vagy ezer kilomért, dacolva mindenféle veszéllyel, hogy aztán, „majd ha a helyzet rendeződik”, hazatérjen.

Amit látunk ma: „helyi érzéstelenítés”,

tűzoltásszerű megoldások sorozata – dobáljuk át a problémát a palánkon (a mag-Európa a perem-Európának, azok meg egymásnak: Magyarország most Romániának és Horvátországnak). Közben pedig azt kellene tisztáznunk mindannyiunknak – szigorításpártiaknak és a korlátlan befogadás híveinek egyaránt –, hogy van-e elképzelésünk arról, hogyan néz ki majd a világunk a legújabbkori népvándorlás után, és ehhez mi a viszonyunk. Van-e kvantitatív határ, a bevándorlásnak olyan „kritikus tömege”, amely radikálisan formálja át a nyugati világ kulturális arculatát, és egyáltalán

fontos-e számunkra ennek a kulturális arculatnak a megőrzése

– és ha igen, akkor hogyan őrizhetnénk meg úgy, hogy közben az egyik legfontosabb komponensét, a keresztényi irgalmat ne vágjuk sutba végleg.

Tudom, hogy a szellemi szögesdrót két oldalán üldögélni kényelmes, de az egybites válaszok már nem elegendőek erre a feladványra. Lehet, hogy a józan mérlegelésen alapuló párbeszéd reménytelen, de nincs izgalmasabb kihívás a reménytelen vállalkozásoknál.