„A román társadalom erőteljesen elrejtőjenősödött, állapíthatná meg a kívülálló, hiszen a politika bugyraiból kilátszik annak a rejtői világnak minden kiugró formai eleme. A serény diszkrét múmiák, a korruptok alkirályai (Năstase volt a pontifex maximus) zokszó nélkül, méltósággal vonultak be előzetesbe vagy börtönbe, például Hrebenciuc vagy Mitrea, pedig nem is olyan régen élet és halál urai voltak a román politikában. A kisebb, piti bűnözők viszont szűkölnek, és jól szabott öltönyük mellett kilátszanak a bűnjelek, a zsenge korukhoz képest mellbevágóan nagy vagyon. Mint a pénzügyér Vâlcov vagy a pimasz, de kétségbeesett Şova esetében.

Utóbbiak a tyúktolvajok ebben a történetben, ami megvilágít egy kérdést: miféle hatalmi rendszer az, amelyik adócsalót ültet az ország egyik legfontosabb miniszteri székébe, a pénzügyek vezetésére? A válasz az, hogy rendkívül hatékony, precíz és könyörtelen.

Még meglepőbb válasz, hogy a sokat szidott Európai Unió nélkül Romániában ma is működésképtelen lenne a DNA, mert az volt az egyetlen eszköz annak a pártokon felüli hatalomnak a megfékezésére, amelyik a nemzeti érdek leple alatt a privatizációkkal és visszaszolgáltatásokkal feltőkésítette a kiszolgálóit (nota bene: és befizetőit a hatalom kasszáiba), hogy ne maradjunk védtelenül a külföldi tőkeerővel szemben. Ehhez csak az igazságszolgáltatást kellett fékezni. Nem közvetlen ráhatással, hanem törvénymódosításokkal, csonkára szabott intézményekkel, ahogyan a korrupcióellenes igazgatóságot is a látszat kedvéért hozta létre maga Adrian Năstase. Mert mímelni kellett a jogállamot, amelyik végül bebörtönözte.”