„Nem kérdés, hogy a szervezetnek tennie kell az erdélyi magyarok körében egyre markánsabban megnyilvánuló bizalomvesztéssel és kiábrándultsággal szemben. Dicséretes az a megvilágosodás, miszerint nagyobb alázattal kell viseltetni a közösség problémái, igényei iránt, és hogy ennek egyik leghatékonyabb eszköze a társadalomépítés.

Ma még kétséges azonban, hogy mindezt őszintén így is gondolják-e a hangzatos stratégia kidolgozói, vagy az új irányvonal politikai PR-fogás csupán, amelyben a szövetség vezetői mentőövet látnak arra, hogy az RMDSZ jövőre is teljesítse a bukaresti parlamentbe való bejutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt.

Ennek érdekében egyértelműen fel kell rázni a magyar választókat, ám a kongresszusi küldöttek körében eluralkodott fásultságot elnézve mindenek előtt a csapatba kell lelket önteni. Az RMDSZ ma még túlságosan abban a hitben él – és ettől alaposan el is kényelmesedett –, hogy a romániai magyarság képviseletének letéteményese, és egyetlen legitim képviselője. Ami részben igaz, csakhogy ne feledjük: ez a monopólium választásról választásra beszűkül, és az RMDSZ egyre kevesebb magyar voks többségét mondhatja a magáénak.

A helyes politikai irányvonal fenntartásához tehát nem elég, ha a szövetség „pilótái” a budapesti és bukaresti műszerfalnál egyaránt nyomogatják a gombokat. Figyelembe kell venni azt is, hogy az utasok merre kívánnak tartani.”