„Az Alkotmánybíróság tavaly novemberi döntése – miszerint azokat a szülőket, akik nem óhajtják gyereküket vallásorára járatni, megkíméli az erre vonatkozó kérvény iktatásától – alaposan felkavarta az indulatokat. Legvehemensebben a Román Ortodox Egyház reagált: agresszív kampányának mintegy alájátszott az Országos Audiovizuális Tanács, amely a testület elnökének aláírásával ajánlotta a beiratkozásra sarkalló video- és audiofelhívások sugárzását. Hogy miért csak az ortodox tábor propagandaanyagát, számomra érthetetlen és sérelmes.

Mert 1948-ban ebben az országban lefejezték a görög-katolikus egyházat. Hatvanhét évvel később, vagyis tavaly novemberben az államfőválasztási kampány egyik nagygyűlésén elhangzott, még ha burkoltan is, hogy a jó és megbízható jelölt csakis ortodox lehet. Közben a Román Ortodox Egyház egyre több teret hódít gazdasági szempontból, magát a pátriárkát nem véletlenül becézik sajtóstársak a Fennvaló menedzserének. Miközben pedig egyháza elindult a lejtőn: az utóbbi két évtizedben meghússzorozódott a magukat ateistának tekintők száma, a neoprotestáns gyülekezetek több helyütt megvetették lábukat, és aránylag sok »igaz« ortodoxot »elhódítottak«, de növekedett azok aránya is, akik egyszerűen nem hajlandók vallási hovatartozásukról nyilatkozni. Hogy az ideiglenes és végleges adatok között újra megmagyarázhatatlan eltérések jelennek meg a 2011-es számlálás okán, és ezek véletlenül sem az ortodoxokból »csippentenek le«, nos, erre a szakemberek is csak hümmögnek és fejcsóválnak.

A tanügyminiszter ellenben nem bizonytalankodik: régi mezőgazdasági kampányt idéző lendülettel nyugtatja egy nappal a záróra előtt a köz véleményét és hangulatát, hogy a vallásórákra eredetileg beiratkozott nebulók több mint háromnegyede újból igényelte ezt a foglalkozást. A tárcavezető csak szordínóban teszi hozzá, hogy az össztanuló-társadalomnak mindössze a fele jár vallásórára.

Erkölcsileg és jogilag is kifogásolható az a nyomásgyakorlás, amit a minisztérium ugyan hivatalosan elítél, de gyakorlatilag nem tesz ellene semmit: egyes tanodavezetők igencsak rámenős meggyőzési módszeréről van szó, amellyel az »oktatási norma« megszűnésének rémét lengetik meg. Ide hamarjában két megjegyzés kívánkozik: 1. a közoktatási rendszer nem humanitárius segélyszervezet, 2. ideje átgondolni végre, hogy a heti 18 órás oktatói fejadag mennyire-miként tartható fenn. S ennek továbbgondolásával hogyan lehetne karcsúsítani érdemben a tananyagon, hogy az a gyermek valós épülését, készségfejlesztését, ne pedig a szülő-tanuló páros folytonos stresszel való »edzését« jelentse. S hogy az átfogóra álmodott és véghez is vitt oktatási reform után az opcionális tantárgy valóban tartalmazza a választhatóságot: esetünkben például azt, hogy valaki »klasszikus« vallásórára, összehasonlító vallástörténelemre vagy egyéb lelki-önismereti gyakorlatra járjon.”