„(Lehet nyugodtan tiltakozni, magam is ott születtem, nőttem fel, családom, rokonaim, barátaim máig ott élnek, de én még nem találkoztam élő Maros megyei emberrel, aki székelynek, nem pedig magyarnak vallotta volna magát.)

A városvezetésnek, ha elegánsan megengedi, hogy Izsákék vonulhasanak, nem valószínű, hogy nagy tömeggel kellett volna számolnia, mint ahogy az előző alkalmakkor sem volt nagy a tömeg. Így viszont „hősöket” kreált a szervezőkből, muníciót biztosított még egy ideig számukra.

A szervező csapatban ugyanis az összes bukott erdélyi magyar párt és tanács összeállt, amelyeknek tömegvonzó képessége nem túlságosan nagy. A tavalyi tapasztalat és visszhang után pedig vélhetően ezúttal a székelyföldi RMDSZ-vezetők sem kockáztatnák meg, hogy a szövetséget és annak elnökét, vezetőit gyalázó import menetelők között vonulgassanak Marosvásárhely utcáin.

Megjelenésük óta, most már több mint egy évtizede, ezek a pártok és mindenféle nemzeti tanácsok képtelenek voltak saját árnyékukon átlépni, képtelenek voltak a szimbolikus dolgok vonzásából kikerülni a való világba; nem fogták még fel, hogy székely zászlókkal, menetelésekkel és autonómiázással nem lehet már tömegeket mozgatni, nem lehet itthon tartani a fiatalokat, nem lehet sem jogokat kiharcolni, sem megvédeni.

Ünnepelni is kell, de talán inkább együtt, nem kellene már a végletekig feszíteni ezt a székely-magyar állítólagos, újkeletű különbséget. Van magyar szabadság napja, menetelhetünk, ünnepelhetünk azon mindnyájan, egyszerre.

Tiltakozni is kell, ha valóban jogsértés éri a közösséget, vagy annak bármely tagját nemzeti hovátartozása miatt. De nem biztos, hogy célravezető a permanens tiltakozás, a forradalmak sem tartanak örökké, előbb-utóbb kialszik a láng, s a lánglelkű forradalmárok is békére, nyugalomra fognak vágyni.”