„Mint ismert, a moszkvai központot és a legtöbb »testvéri ország« vezetőit irritálta, hogy a különböző belső gazdasági reformoknak és a nyugati nyitásnak köszönhetően okán Kádár Magyarországa jobban él, mint az ő népük, amire a nyugati sajtóban mind gyakrabban használt »gulyáskommunizmus« és a »legvidámabb barakk« jelzők is bizonyítékokat szolgáltak. A sakkozó taktikus ennek élét úgy próbálta elvenni, hogy a közös találkozókon a legtöbb döntésre rábólintott, nehogy kilógjon a sorból. Aztán otthon másképpen csinálta, úgy, ahogyan az jobban megfelelt az ország érdekének. Miközben Ceauşescu a »nemzeti függetlenség« nevében gyakran ellentmondott Moszkvának, hogy a gyakorlatban még dogmatikusabban csinálja a szocializmust.

Erről akaratlanul is eszünkbe jut, hogy a mostani magyar kormányfő inkább Moszkvát, Pekinget és Ankarát ajánlja figyelmünkbe, bár Brüsszelhez köti szövetségi szerződés.

A könyv szerzője külön foglalkozik azzal a váddal, amely szerint a Kádár-féle vezetést egyáltalán nem érdekelte a határon túli magyarság sanyarú sorsa. Erre azt válaszolja, hogy ez a rendszeren belül nem lehetett téma (mint ahogy az EU-n belül sem lehet, vagy csak alig). Nyugaton pedig – pláne amíg nem akarták, hogy a keleti tábor széthulljon – »nemhogy nem értettek meg bennünket, ha e témával előhozakodtunk, de meg se hallgattak!«

Hát azt tudta az olvasó, hogy Moszkva maga mellé akarta rángatni Magyarországot az akkori afgán háborúba? A bizalmas felkérésre viszont Kádár nem is válaszolt! S egyúttal megtiltotta munkatársainak, hogy ez kitudódjék! „Úgy kell viselkedni, hogy nem kaptuk meg az üzenetet! Mert amiről nem beszélnek, az meg se történt, nem lehet rá hivatkozni!” Nem úgy, mint ma, amikor sok száz magyar katona védi Magyarország függetlenségét Afganisztánban. Állítja valaki, hogy erről nem lehet nyíltan beszélni?”