„Lehet reménykedni, hogy előbb-utóbb — mint a mesékben — győz az igazság. Vagy csak szemfényvesztés az, ami történik, színjáték a világ felé nyíló színpadon? Vannak ítéletek, de nem biztos, hogy ezek az ítéletek okot adnak a megelégedésre.

Egyre több magyar név is felkerül a kihallgatottak és az elítéltek listájára. Ilyenkor könnyelműen azt mondjuk: igen, mert magyar. Nagyon sok magyar küzdött és küzd azért, hogy hatalmi szerephez jusson, így nagyon sok magyar számára adatik meg a lehetőség, hogy amikor mézzel jár, megnyalja az ujját. Minden magyart felháborít a Mikó-ügy, hiszen ott nem csúszópénz felvételéről van szó és nem is hatalommal való visszaélésről. Megoszlik a vélemény viszont a Nagy Zsolt-ügyről. »Lélekben veled vagyunk, Zsolt!«, »Szimbolikusan felvállalok egy nap börtönbüntetést!« — olvashatjuk a közösségi oldalakon. Kívülálló számára úgy tűnik, mintha közösségi bűnről lenne szó, amiért mindenkinek kellene szenvednie. Még nem tartunk ott, hogy el lehessen választani a valós korrupciós ügyeket a bírói túlkapásoktól.

Az viszont tény, hogy a politikai elit úgy lejáratta magát, hogy elképzelés nincs arról, hogyan tudná tisztára mosni magát. Itt már nem lehet külön választani a magyar ügyet a nem magyar ügytől, a tisztességes politikust a korrupttól. A képviselőknek és a szenátoroknak rosszul esett, amikor a választópolgárok felháborodtak a feddhetetlenségi törvény elfogadásakor. A honatyáknak olyan törvényt kellett volna alkotniuk, hogy ne terebélyesedhessen el ilyen széles körben és ilyen magas szinten a korrupció.”