„ó, abban nem bíztam, hogy a toldozott-foltozott, válságidőszakra kidolgozott költségvetés alapján paktumot köt a pártokkal, mondjuk az életszínvonal, a nyomorúságos bérek emeléséről, az energiaárak mérsékléséről. Ez voltaképpen nem is az ő feladata (bár azért programjában félszájasan erre is ígéretet tett), ám azért megállapodhatott abban a pártokkal – főleg a kormányzó tömörülésekkel –, hogy az egymással való marakodás erőgyűjtő szüneteiben kissé gondolnak majd minderre is.

Arra viszont számítottam, hogy első ténykedésével legfőbb államfői fogadalmának – a korrupció leküzdésének, az alkotmány módosításának, a pártváltások megakadályozásának, a balkáni politikai stílus felszámolásának – igyekszik majd megfelelni.

Csakhogy Klaus Iohannis az ország legfőbb gondjának nem ezt, hanem a hadsereg költségvetésének emelését tartotta. Miközben hazai katonai szakértők, szakavatott nemzetközi megfigyelők, biztonságpolitikusok váltig állítják, Románia nincs veszélyben, a terrorizmustól sem kell tartania. Szóval ezt a lépést semmi sem tette olyannyira sürgetővé, hogy ez legyen az új államelnök legelső országos szintű intézkedése. Meg egyébként is, a román hadsereg legfőbb erőssége abban áll, hogy láttára az ellenség halálra röhögi magát…

Szokásához híven Klaus Iohannis most sem magyarázza meg tettei mozgatórugóját. Mert ha mondjuk, arról lenne szó, hogy az anyagi áldozat fejében Washington vízummentessé teszi a romániai állampolgárok beutazását, vagy nyomást gyakorol a Románia schengeni tagságát ellenző országokra, akkor mindez – talán – meg is megérte volna.

Rossz érzés arra gondolni, hogy Klaus Iohannis korábbi ígéretei, fogadalmai – derék, romániai politikustársaihoz hasonlóan – csak arra voltak jók, hogy a másság látszatát keltve megszédítsék a választót.”