„Amikor néhány héttel ezelőtt olvastam, hogy a magyar kormány a magyarországi adófizetők pénzéből a székelyföldi magyar diákok román nyelv- és irodalom érettségi vizsgájának a sikerességét támogatja a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közreműködésével, egy pillanatra úgy éreztem, egy abszurd színjáték előadásának a nézőterére cseppentem be. Az még teljes mértékben követhető hétköznapi logikával, hogy a magyar kormány a határokon túli, magyar közösségek lakta területeken pénzzel támogatja azokat a családokat, akik magyar iskolába íratják be gyermekeiket, az is teljes mértékben érthető, hogy jelentős összegeket szán a csángók magyar nyelvű oktatására, de hogy az első osztálytól tizenkét esztendőn át az iskolában románul is tanuló magyar gyermekeknek a kiegészítő román tanítását miért kell vállalnia, az már túllépi az ésszerűség kereteit.

Tudom én, nagyon is tudom, hogy a politikában minden megmagyarázható. Legalábbis szólamokban fontos nemzetstratégia, hogy a romániai magyarok, székelyföldi székelyek a szülőföldjükön boldoguljanak, ott jussanak munkához, álláshoz, és ezért nélkülözhetetlen a román nyelv ismerete, amely különösképpen a Székelyföldön erősen sántít. Azt is megértem, hogy a romániai magyar politikában levitézlett, de a nemzet egységét bizonyítandó Budapesten lakó Szász Jenőnek, a nagy nemzetstratégának nagyon lényeges, hogy kitaláljon valamit, amire intézete pénzt tud kapni (aminek elköltési módja nyilvánvalóan a magyar állam számvevőszékének a hatáskörébe tartozik, habár lehet, hogy már ez is nemzetire tágult), de hogy miért nem lehetett a romániai magyarok román nyelvtanulását másképpen, jóval egyszerűbben, jóval célszerűbben és kevesebb pénzkidobással segíteni, azt nehezen tudom megérteni.

Köztudott, hogy a romániai magyar iskolások azért birkóznak meg nehezen a román nyelvvel, mert nem az élő, a mindennapokban beszélt, felhasználható román nyelvet tanítják, hanem a nyelvemlékekben és középkori szófordulatokban, régies nyelvtani szerkezetek használatában igen gazdag román nyelvet, a román iskolákban is használatos tankönyvek alapján. Hosszú évek vajúdásai nyomán, itthon, Romániában sikerült a román politikummal is megértetni, hogy a magyar iskolákban az élő, a beszélt román nyelv megtanulását célzó alternatív tankönyvekre van szükség, és ezt a romániai oktatásügyi minisztérium, sőt maga az előző román államelnök is elismerte. Meg is kezdődött az ilyen tankönyvek és más oktatási segédeszközök tartalmi összeállítása, a tantervvel való összevetése. Gondolom, minderről be tudtak volna számolni a magyar kormánynak vagy annak a rendkívül bonyolult szerkezetű és az élet sok-sok területét emberi erőforrásként értékelő budapesti minisztériumnak mindazok a romániai magyar tisztségviselők, akik központi romániai oktatási tisztségekben dolgoznak, vagy azok a munkatársak, akik a külön oktatási ügyosztállyal rendelkező RMDSZ-ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségében vagy a többek között romántanárokat is képző Sapientia egyetemen tevékenykednek.

Ha egyáltalán megkérdik őket, és akkor egyértelműen kiderült volna, hogyan kell segíteni.”