„Könyvet ajándékozni, ugyanis majdnem olyan, mint fehérneműt. Utóbbihoz a test titkait, előbbihez a lélek rejtelmeit illik tudni. Bejárni a gondolatok, vágyak, remények hátsó udvarát. Már ha nem akarunk melléfogni méretben vagy stílusban. Gonosz lelkek persze letudhatják az egészet valami bő pongyolával vagy csiricsáré albummal, amelyet jó esetben már a karácsonyfa alatt átlapoz az ajándékozott, s máris mehet dísznek a polcra. De ahogy mondani szokták rutinos sportközvetítők: egy ziccer máris kimaradna ezzel. Ahogy a nagymama ajándékpizsamáját is csak vészhelyzetben vesszük fel.

Egy könyv ugyanis hozzá is simulhat valakihez, selymesen és szolgalelkűen, de vitázhat is vele. Ellentarthat, s ez az ellentartás megint csak arra jó, hogy felfedezzük magunkat. Hogy kérdéseket fogalmazzunk meg. Camus mondja, hogy egy szép táj kérlelhetetlenül tagadja az embert, ehhez hasonlóan egy remekmű is túlmutat az olvasón. Neki szól, de fölé nő, egyszerre gyűri le és kebelezi be, miközben a részévé válik. Belső világunk bolyongó kísértetévé. Remekműveket tehát csak haladóknak vegyünk.”