„Nos, az erdélyi társadalomban nagyon szűk határai vannak a normalitásnak. Normális az, aki fehér, heteroszexuális és épelméjű. Nem hittem a fülemnek, amikor a buszon egy öregúr azt ecsetelte, hogy a »bolondoknak« nincs helye a világon. Hitlernek igaza volt, kizárólag az »életrevalók« kellene hogy lássák Isten szent napját. A szememnek már nagyon is hittem, amikor egyik vasárnap megláttam a templomban. (…)

A művész sem normális, természetesen, bár hozzá valahogy nagyobb empátiával viszonyul ez a csodálatos Erdély. Empátiával?! Szó sincs róla. Próbáljon csak valaki a kreativitás törvényeinek megfelelően alkotni, szabadon és bátran eltérve a hagyománytól, mert a saját hagyományát megteremtve, rögtön meglátja az erdélyiek istenét, olvashatja a nyilatkozatokat, hallgathatja a felháborodott közönség siralmait! A művész egy kedves őrült: ha nő, bizonyára kurva (»a mi időnkben, drágám, nem vettünk volna fel egy ilyen harisnyát«), ha férfi, bizonyára alkoholista, vagy legalábbis veri a feleségét; őrültek, őrültek, de hát annyira ártalmatlanok! Sajnos, többnyire tényleg azok. „Az én gyermekem nem hülye”, mondta valaki arra a javaslatra, hogy vigye el a fiát a pszichológushoz.

Itt tart az erdélyi társadalom: hülyének nevezi a lelki sérültet, miközben párás szemmel piheg József Attiláról vagy Van Goghról. Akkor hogyan viszonyulna, hogyan viszonyulhatna egyáltalán egy Down-szindrómás kisfiúhoz? Hogyan viszonyulhatna a pedagógus, a szülő, s az a gyermek, akinek a környezetében folyton heréznek meg cigányoznak, fröcsögnek a hajléktalanokról meg a munkanélküliekről? Hol van az a minta, melyet követhetne, ha egyszer azt tanulta, azt örökölte, azt hagyományozták rá, hogy ide álljanak a normálisok, amoda pedig a többiek? Kapkod fűhöz-fához, és átkozza a törvényt, mely ilyen hülyeségekre kötelezi. »Holott a sírt, hol atyja nyugszik, kellene megbotoznia. «”