Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy eltelik néhány hónap – jó esetben év –, és Klaus Johannist ugyanúgy fogjuk szidni, mint bármelyik elődjét, akire szavaztunk vagy nem szavaztunk. Nem feltétlenül azért, mert rossz elnök lesz, és mi sem leszünk hülyébbek, sőt, akkor sem voltunk azok, amikor megelőlegeztük a bizalmat – hanem mert
ez a dolgok természetes rendje.
Johannisszal szemben az elmúlt hetek felfokozott közhangulatának hatására olyanszerű irreális elvárások fogalmazódtak meg, amelyek emlékeztetnek az 1996-ban az Iliescu-rezsimet váltó Emil Constantinescuval kapcsolatos reményekre. De az, hogy ezek illúzióknak bizonyultak, továbbra sem jelenti, hogy helytelen volt Constantinescura szavazni. Nem kérdés, hogy ez volt a helyes döntés, még ha utólag csalódás is lett a vége. Iliescu egész egyszerűen vállalhatatlan volt.
Abban a közegben, amelyben mozgok – mondjuk így, az egyszerűség kedvéért: az erdélyi, urbánus, fiatal középosztály világa – senkit nem ismerek, magyart vagy románt, aki felvállalná, hogy Pontára szavazott volna. Ha van ilyen, nem vallja be. Azért nem, mert ösztönösen érzi, hogy
Victor Pontára szavazni gáz.
Ez az ember ugyanis mindazt megtestesíti (érdemtelenül, mert nem olyan kaliberű figura), amit rosszként érzékeltünk az elmúlt évtizedekben: a posztkommunista reflexek, a mindent átszövő korrupció, a balkáni smekkerség, a gátlástalanul politikai eszközként használt sovinizmus, a gyámkodó államnak való kiszolgáltatottság kultúráját.
Johannis, a kevés beszédű, dolgos szász polgár, az erdélyi protestáns „jó gazda” (bár protestáns államfőben nekem jobban bejön egy erdélyi fejedelem, mint egy román elnök) valószínűleg azzal tudott nyerni, minden várakozás ellenére, hogy sikeresen keltette azt a képzetet, miszerint ő a fentebbiek ellentéte, a „normális, modern, európai” Románia letéteményese. Nem a mögötte álló politikai erők, azokat nem húzta magával – hanem ő, egyszemélyben.
A kolozsvári, rendszerváltó hangulatú tüntetéseken láttunk egy ilyen feliratot: Nem két elnökjelölt, hanem
két világ közül választunk.
Ez – akár igaz, akár nem – híven tükrözi a közhangulatot. Azokat, akik rá szavaztak, nem különösebben érdekelte, hogy nem parlamentet és kormányzatot, hanem „csak” egy elnököt választanak, vélhetőleg a jelöltek programjában sem mélyültek el túlságosan. Egy vízióra adták a voksukat, amely túlnőtt a konkrét személyen – mert nem tehettek mást. Most, miközben írom ezt a szösszenetet, látom, hogy Klaus Johannis rajongói oldala a Facebookon meghaladta az egymillió lájkot – ezzel lekörözte német pártfogóját, Angela Merkelt is.
Azt hiszem, ez mindent elmond.
Jó, ha tudjuk: ez a kabát eleve nagy. Mégis, ha valakik, akkor mi, erdélyiek számon kérhetjük, hogyan viseli. Elvégre mi adtuk rá.