„Az alkotmány szerint Romániában viszonylag erős hatáskörei vannak az államfőnek. A kormány, illetve a parlament javaslatára ő nevezi ki a főügyészt, a titskosszolgálatok vezetőit, más ügyészeket, több fontos tisztségviselőt és tagokat delegál különböző hatóságok vezető tanácsába.Külpolitikában, nemzetbiztonsági kérdésekben is meglehetősen nagy szerepe van. Az alkotmány azt sem mondja ki sehol, hogy feltétlenül a parlamenti többség által megnevezett miniszterelnök-jelöltet kell kormányalakítással megbíznia.
Ennek ellenére ez a rendszer egészen 2004-ig, kisebb nagyobb zökkenőkkel bár, de működött. 2004-ben az akkor megválasztott új államfő, Traian Basescu, aki két, egyenként ötéves mandátum után most leköszön, azzal kezdte a ténykedését, hogy nyilvánvalóvá tette, csak egy általa elfogadható parlamenti koalíció jelöltjét fogja kormányalakítással megbízni. Mellesleg ezzel egyidejűleg „gyorsított” eljárással átíratta pártját, a Demokrata Liberális Pártot a Szocialista Internacionáléból az Európai Néppártba.
Traian Basescu az addig formálisnak tekintett, parlamenti vagy kormányjavaslatra történő elnöki kinevezésekkel kapcsolatosan is kijelentette, hogy mérlegelési jogot kíván magának, és ezt rövid idő alatt el is érte, hol az alkotmánybíróság, hol a legfelsőbb bíróság segítségével, nagyon ügyesen a saját javára fordítva a parlament és a kormány közti hatásköri konfliktusokat. Romániában a kormánynak lehetősége van sürgős esetekben törvényerejű rendeleteket elfogadnia, az államelnök által támogatott kormányok ezt a módszert maximálisan kihasználták, és ily módon a parlament presztízsét – de valós súlyát, jelentőségét is – sikerült egyre lejjebb nyomni.
…
Beismerem, ezekből a törvényerejű rendeletekből az RMDSZ is kivette a maga részét. Amikor kormányon voltunk, jó néhány kisebbségi érdekű törvénymódosításunk így mehetett át, mert a parlamentben talán elakadtak volna. De ami rövid távon hasznos, annak a következményei hosszú távon nem mindig kiszámíthatóak. Hiszen ma azzal kell szembenéznünk, hogy a távozó elnök éveken át fittyet hányt a hatalommegosztás elvére, megpróbálta, többnyire sikerrel, elnöki köztársaságként működtetni az alkotmányban egészen másként leírt, mindenképpen a parlament primátusára épülő rendszert, és félő, hogy utóda nagy örömmel használja majd ki az általa megteremtett precedenseket.
Akármelyik is lesz ez az utód, a baloldal, netán a jobboldal jelöltje. Akár a románságát hangsúlyozó Victor Ponta, akár a németségét diszkréten elhallgató, vezetéknevének kezdőbetűjét, a J-t hirtelen I-re váltó Klaus Johannis. Nem mindegy nekünk sem persze, hogy melyikük lesz az elnök, de ez már szinte csak az embertől függ, nem a programtól. Romániában ma az ember maga a program. Vezérre van szükségetek, mondják a politikusok a választóknak, nem parlamentre, nem pártokra.
Ha nem vigyázunk, el is hisszük ezt, és mindannyian el fogjuk felejteni, hogy a vezér (államelnök?, miniszterelnök? nem a tisztségnév számít) minden bizonnyal nagy erejű figura ebben a sakkjátszmában, de nem ő a szuverenitás letéteményese, hanem a „király” (nevezzük, mondjuk, „népnek”, nehogy valaki azt higgye, monarchia után sóvárgunk). Talán mégis meg kellene tanítanunk sakkozni a gyerekeinket. Hátha azt is megtanulják, hogy győzni igazán csakis a játékszabályok betartásával lehetséges Európának ebben a részében is.”
