Anyám, a térképek nem hazudnak

Nem irigylem most az erdélyi magyar politikusokat. Pedig dönteni kell: mi, magyarok – a romániai választási küzdelem belgái – hova álljunk?
Hirdetés

Elsősorban azért nem irigylem őket, mert ez a kérdés igazából nem kérdés. Aki vet egy pillantást a választási térképekre, és nem csukott szemmel jár a valóságos és virtuális világban, az pontosan tudja, hogy az erdélyi magyar választóknál merre leng az inga.

Én – sokakkal ellentétben – megelőlegezem a bizalmat az RMDSZ-nek, és a régi gárda egyes bölényeinek Ponta-párti megnyilatkozásai ellenére megvárnám, hogy a koalíciós társ mellett teszik-e le a voksot – bár nem ez lenne az első alkalom, hogy szembemennek a saját választóikkal, amint a Băsescu leváltására irányuló népszavazások esetében történt. Az, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt hogyan foglal állást, azért nem annyira releváns, mert túl sok kockázatot nem vállalnak, sem pozíciójukból fakadóan, sem a választói bázisuk preferenciái miatt. Az RMDSZ-nek viszont tisztában kell lennie azzal, hogy bárhogy döntsön a pártvezetés, ez a kérdés

a szavazótáboruk szintjén már eldőlt. 

Azok az erdélyi magyarok – és gyaníthatóan ők lesznek erős kisebbségben –, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy elmenjenek szavazni, nagyobb részt borítékolhatóan Klaus Johannisra voksolnak a második fordulóban. Az RMDSZ, rövid távú koalíciós érdekeit szem előtt tartva, dönthet úgy, hogy a szocialista jelölt támogatására buzdít, de a pártzombikon kívül alig lesz olyan magyar ember, aki Pontára ütné a pecsétet – legfennebb még többen maradnak otthon. És ez nem pusztán a magyar közösségen belül jelent presztízsveszteséget.
 
Van ugyanis olyan helyzet, amikor valaki akaratlanul és érdemtelenül válik szimbólummá. Az a tény, hogy a politikai megosztottság minden eddiginél élesebben fedi le a földrajzi-történelmi törésvonalakat, már a bukaresti elemzők ingerküszöbét is elérte: Erdély és a Bánság „másságának” témáját nem lehet többé szőnyeg alá söpörni, a központi sajtóban és a hírtévék túlfűtött hangulatú stúdióiban sem. Azok a transzilván választópolgárok, akik rendelkeznek valamiféle regionális öntudattal, a tőrőlmetszett erdélyi, lutheránus szász Johannis győzelmét 

Erdély győzelmeként élnék meg. 

És ez annak ellenére is így van, hogy a szebeni polgármester erre nem szolgált rá: Johannis egy bukaresti politikai elitréteg által dominált, gyakorta nacionalista lózungokat hangoztató versenypárt vezetője, aki szinte kínosan tartózkodik a regionális témák említésétől, elutasítja az autonómiát, nevének írásmódját románosította nevét román írásmóddal használja (Iohannis), a karizmájára pedig jószerivel hasonlatot sem lehet találni. A feladat túlnőtt rajta, de a hozzá fűződő elvárásokon és reményeken (illúziókon?) ez mit sem változtat. Nem szerencsés, hogy így alakult, de a képletet jelentősen leegyszerűsíti – és ezt figyelmen kívül hagyni aligha lehet.
 
Előfordulhat, hogy ebben a konstellációban mi, magyarok nem maradhatunk továbbra is belgák.
 
Illusztráció: Erdély László

Hirdetés