„Azt a betegséget, amelynek például egyik tünete egy mozgalomban adta leginkább tanújelét, amely úgy szól Poftiţi–Tessék vagy Köszönöm–Mulţumesc és amely itt-ott már a boltokban, üzletekben és közönségszolgálattal elfoglalt erdélyi hivatalokban is elterjedt.
A kór első tünete az, hogy a kiszolgálókon, hivatalnokokon mosoly terül szét, úgy értem, az arcuk válik derűssé, a szokott komor és elutasító, sőt kötelező bürokratikus álarc helyett előzékenység mutatkozik rajtuk, amikor meghallják, hogy az ügyfél/vásárló magyarul szólal meg a hivatalban és a kereskedelem egységes nemzeti boltjaiban. A kór súlyosabb fázisaiban – ekkor már a járványügyi szakemberek talpig védőburokba öltözve, az ebola elleni védekezésből tanulva, közelítenek a járvánnyal fertőzötthöz – a beteg már-már magánkívül udvarias, két nyelven társalog, szolgál, érdeklődik, megfeledkezik a kötelező elutasításról, sőt szolgálatkész lesz, hivatali titkokat fed fel, például megmondja, melyik pénztárnál lehet sor nélkül sorbaállni.
Olvasson még:
Kezelése egyszerű, az ilyen alkalmazottat az Új Jobboldal által létesített sürgősségi fertőzőkórházba kell küldeni kényszerkezelésre. Ezt azonban – sajnos – az Európai Unió hazánkban is előnyt élvező és kötelező rendszabályai, valamint az emberiesség ósdi követelményei tiltják. Sőt az összeurópaiak egyenesen rosszallóan csóválják a fejüket. Azt sem javallják, hogy kétnyelvűséggel fertezetteket karanténba zárják, mert az a személyes szabadság felrúgásával lenne egyenlő.”