„Hát elmentek. Ha el, hát el.
B. elment: válogatott csapatkapitány volt. K. elment: kávéházai voltak, és jó ember volt. S. is elment: tanár volt, nevelő, és elment. L. is elment: sportoló volt, bajnok és jóbarát. Sz. is elment, M. is elment, ha elmentek, hát elmentek. Barátaim. És még sokan mások. Barátnőim is.
Nem messze, csak ide Londonba, Brüsszelbe, Hamburgba, Melbournbe, Calgaryba. Aki csak az Anyaországba ment – mondjátok, Barátaim, nektek mitől Anya, ha elmentetek? – azokkal még köszönünk néha. Mégis közelebb van. Pedig oda is elmentetek, sokan.
Néha szeretnék az egészségetekre inni, koccintani.
De kivel?
Vagyunk még páran. Még. De úgy valahogy, hogy aki van, az sincs. Aki itthon maradt, van még egy kis birodalom, rendszerint falun, talán ez a jövő. Ott még meg lehet élni. Talán. Még.
Velük ritkán találkozom, olyankor koccintok. Rátok is, akik elmentetek. Amíg emlékezünk rátok. Még.
De lassan már egymásra sem. Nézem ezt a kicsi várost, itt, a Kárpátok kanyarában, ezt szerettük, itt éltünk, itt élünk páran, nélkületek. Még.
Nekem még van egy falatnyi hazám itt. Egy kicsi szerkesztőség, egy kicsi kávéház. Olyan, amilyen: de itt vagyok vele. És néha Rátok gondolok, akik elmentetek: és nem tudom, kinek volt igaza.
Bizonyosan megvolt rá minden okotok. Bizonyosan jobban éltek most.
És bizonyos vagyok benne: nem éltek jobban. Aki a nélkülözés elől menekül el, abban megmarad a nélkülözés alakú űr. Lehetnek új barátok, lehet font, dollár, euró és yen: soha nem szabadultok a haza képzete elől. Nehéz, és kissé közhelyes ez a mondat: de ismerlek Benneteket: még. Még.
Ti nagyon jól tudjátok, mert ezért mentetek el: aki itthon maradt, annak nehezebb. És persze, könyebb is, mert itthon van. Igen, én is gyáva voltam, naiv, kényelmes: mert itthon maradtam, és most itt ülök néha a Petőfi utcában, és vasárnaponkét már annak örülök, ha Máriusszal és Liviuval kávézom: mert jó emberek, csak éppen nem a sajátjaim. De jó velük itthon, mert itthon vagyok: még. Még.
Nélkületek már nem sokáig. Mert amikor elmentetek, nem csak magatok jobbik felét hagytátok el: hanem minket is. Engem is. A sok »engemet«, akiket fel lehet hívni telefonon, egyre ritkábban: de néha-néha mégis. Még.
De ez nem szemrehányás, és nem is önfelmentés. Könnyű volna erre kihegyezni a dolgokat, és valami frappáns befejezést adni ennek az írásnak, amiről magam sem tudom, mi az: meg tudnám tenni, íróember vagyok. Még.
De nem.
Együtt éltem, együtt ittam, együtt ettem, és együtt laktam Veletek. Még mindig hiányoztok. Még.
Hiányoznak a barátok, a harcostársak, kissé megvisel az, hogy lassan még van amiért, de nincs akiért harcolni.
Most már fontosabb a feleségem, a macskám, és az eltett vegyes savanyúság, mert ezek, amiben feltétlen megbízhatok. Egyelőre.
Még.
Vagy már.”