„Tegyük most félre az előzményeket, és ne arra koncentráljunk, hogy az RMDSZ az általa beharangozottakhoz képest több hónapos késéssel dolgozta ki a törvénytervezetet (Kelemen Hunor indoklása szerint ez nem olyan könnyű, mint „az ágyból való kiszállás”), amelyet – szintén sorozatos ígérete ellenére – egyelőre be sem hajlandó terjeszteni a parlament elé. Inkább szögezzük le: az autonómiastatútum legnagyobb erénye, hogy elkészült.
Ennek köszönhetően kiviláglik, mi is az elképzelése az RMDSZ-nek a Székelyföld önrendelkezéséről, hogyan látja kivitelezhetőnek annak megvalósítását, működtetését. Lényeges az is, hogy a szöveg ismeretében a román politika, a többségi társadalom immár nemcsak a szövetséggel rivalizáló, az autonómia követelése terén »hangosabb«, menetrendszerűen leszélsőségesezett magyar politikai-társadalmi szervezeteket illeti a szeparatizmus vádjával, hanem ráébred(het), hogy a közösségi jogok kivívása a többé-kevésbé mindig a bukaresti hatalom oldalán álló érdekvédelmi szövetség számára is fontos.
Még akkor is, ha logikailag nehezen alátámasztható az RMDSZ érvelése, miszerint a Székelyföld régió létrejöttéhez elengedhetetlen az alkotmánymódosítás, miközben a statútum éppenséggel az egységes és oszthatatlan román nemzetállam keretében képzeli el az autonóm entitás kialakítását.
De a témában kezdeményezett közvita várhatóan erre a dilemmára is megadja a választ. Feltéve persze, ha a román társadalom és politika egyáltalán hajlandó lesz a párbeszédre, és nem utasítja el kapásból a vitát – ahogy tette azt az RMDSZ például a néppárti államfőjelölt javaslata esetében.”