„Több tízezer diák fut neki az őszi érettségi vizsgálatoknak. A szám (a bukottak, eltanácsoltak, újrapróbálkozók) mindenképpen nagy, akárhonnan próbáljuk megemészteni. (…)

Nem biztos, hogy mindenképpen szükséges az érettségi. Az értelem a fontos. A szövegértés, a nyelvhasználat és -tudás. A józan észjárás. A kíváncsiság. A gondolkodás gyakorlata. Az alkotni akarás. Nem biztos – közhely –, hogy az érettségi diploma tulajdonosa saját személyében és tudásbagázsijával együtt garancia arra, hogy minden tudás és erény elsajátításának technikáját otthonosan használja, hogy nyitott a világra. A legtöbb magoló, szorgalmas ostoba itt és ekkor az érettségit követően bukik meg végérvényesen. Aki nem tud elszakadni az iskolától, nem képes azt meghaladni.
Van tehát a sok ezer próbatevő. Aki most sem megy át, legtöbbször nem próbálkozik újra, hanem megélhetés után néz. Nemcsak azért, mert a szülők nem tudják tovább tartani, hanem azért is, mert valahol munkát keresve, vállalva el lehet felejteni a kudarcot. Fel lehet fedezni a benne rejlő kisiparost, mesterembert, jó kalmárt. Vannak természetesen későn érők, akiken a diploma nem segít. Ők azok, akik többször nem próbálkoznak, túlkorosak, kijöttek a tanulási gyakorlatból, de legalább elismerik, hogy akkor és ott, kétezervalahányban bukásuk teljesen megérdemelt volt, hiszen úgy keltek fel az utolsó iskolai óra után, hogy nem tudták, mire képesek, mekkora tudás tulajdonosai, vagy tisztában voltak vele, a pótolandót soha nem tudnák befogni, befogadni. Ők majd másként viszonyulnak gyermekeik jövőjéhez.

És ebből a tanulószámból kerülnek ki a frusztráltak, azok, akik mindvégig úgy érzik majd, hogy velük nagy igazságtalanság történt, csakis azért, mert ők ezek vagy azok, számtalan iskolán kívüli okot hoznak fel, amelyből lehet, hogy néhány valós alappal bír, de elenyésző azok mellett, melyek önhibájukból eredeztethetők. Amelyek ott rejlenek abban a szülői és társadalmi csoportmagatartásban, amely nem a tanulást helyezi az értékek skáláján a legfontosabbak közé.”