„A tények, ahogyan én láttam:
Egy autóban ülünk feleségemmel és három gyerekemmel (a legnagyobb ötéves), hazafelé kocsikázunk. Ahogy beérünk Kézdiszentlélekre Katrosa irányából, az úton tömeget, zűrzavart látunk. Lassan gurulunk az aszfaltozott úton Kézdivásárhely irányába. Bal oldalon, az úttest mellett a porban két ember fekszik, nagy vértócsa körülöttük, közülük az egyiket a cigányok felváltva ráncigálják, bántalmazzák. Ő volt az, aki meghalt a balesetben, nem tudom, hogy érkezésünkkor még életben volt-e. Talán két-három perce történhetett a baleset, a helyiek most kezdenek kigyűlni, és a helyszín felé jönni. Akik közel laknak, már bottal,
kerítésléccel felszerelve hadonásznak.
Ekkor meglátom a hozzávetőlegesen 50 fős cigánysereg közepén azt a motorost, aki magát kihúzva magyaráz, próbál eljutni az áldozatokig, látszik rajta, hogy segíteni akar, az is látszik, hogy a felbőszült cigányok közt próbál talpon maradni. Mentő, rendőr még sehol. Első gondolatom, hogy megállok, de erről hamar lebeszélem magam, amikor három gyerekemre gondolok, látva, hogy az autónktól két méterre földön fekvő embert is ütnek, mások készítik a husángokat. El innen, de gyorsan, mondja a feleségem, s igaza van. Csak lépésben, mert nagy a tömeg, és egyre gyűl.
Ha meg nem állhatok, azonnal a telefonomért nyúlok, és hívom a 112-t. Ahogyan meghallja tőlem a vonal másik végén levő román nő a település nevét, mondja is, hogy valaki előttem már hívta őt, hangjában hálát érzek, románul jól beszélek, ecseteli, hogy
az előző telefonáló »nagyon nehezen fejezte ki magát«.
Tőlem értesül, hogy több ez egy balesetnél, kérem, hogy küldje a rendőröket és a csendőrséget is, különben nagy baj lesz. A rendőröket küldi, rendben van, de a csendőröket csak a helyszínre érkező rendőr hívhatja. Viszonylag hosszan beszélünk, minden részletet elmondok, amit láttunk, közben gurulunk tovább az autóval. Hívásomat követően legfeljebb öt perc múlva szembejön velünk Kézdivásárhely irányból a SMURD rohammentő, egy-két perc után pedig az első rendőrautó, aztán újabb két perc múlva még egy és még egy. Csendőrök nem jöttek szembe, amíg mi Kézdivásárhelyre értünk.
A lincshangulat (magánvélemény):
Engedtessék meg nekem egy rövid gondolat erejéig leírni azt is, hogy milyen érzés volt akár néhány másodpercig is a lincshangulat kellős közepén lenni. Villogó szempárok, az erőszak arckifejezései és közösségi összezárás, düh, ezeket láttuk, éreztük. Néprajzosként jártam már cigány közösségekben, ismerem ezt a fajta közösségi »ügyintézést«. Vannak helyzetek, amikor ez nagyon jó tud lenni (az adott közösségnek), ebben az esetben a földön fekvő, akkor talán még életben levő motorosnak és a segíteni akaró, akkor még talpon levő, másik motoron érkező társának ez a fajta cigány szolidaritás nem kedvezett.
A jogba is be lehetne vezetni a »közösségi felelősség« fogalmát
ezekre az esetekre, ha nem külön-külön kellene felelnünk tettünkért, ebben az esetben ugyanis – szemtanúi véleményem – képtelenség az ott jelen levő cigányok közül kiválasztani azt a 2-4-10 vagy akár 100 embert, aki felelős talán a balesetet okozó motoros haláláért is (ezt gondolom, a kórboncnok majd megállapítja – de azok alapján, amit láttunk, nem zárható ki), illetve a segítő második motoros megkéseléséért, megveréséért.
A 112 és az esélyegyenlőség
Lehet, hogy túlzok, de ha van magyarul beszélő ember a 112-es Integrált Sürgősségi Diszpécserszolgálatnál, akkor akár megelőzhető lett volna mindez, mert akkor már az első telefonálótól megtudhatták volna, hogy ide nemcsak mentőt kell küldeni, hanem rendőri, csendőri egységeket is. Lehet, hogy mindenki életben maradt volna? Lehet, hogy magyarként ebben az országban már csak azért sincsenek ugyanolyan esélyeink, mert ahogyan a diszpécser hölgy nekem elmondta: »nehezen fejezte ki magát«.”