Teljesen logikus a reakció, hiszen az RMDSZ elnöke ezzel a kijelentéssel elismerte, hogy a több mint egy évvel ezelőtt beharangozott, többszörösen húzott-nyúzott, halasztgatott
autonómiaprojekt tulajdonképpen egy gumicsont.
Amivel egyrészt a közelgő államfő-választási kampányban meg lehet próbálni ismét, sokadjára eladni és az egyre kevesebb szavazat megszerzésére hasznosítani a „nemsokára megvalósuló” autonómia délibábját, másrészt le lehetett foglalni a nagyjából domesztikált, de néha még kicsit izgő-mozgó MPP csekélyke energiáit.
„Úgy vagyunk tisztességesek, ha kimondjuk: ahhoz az autonómia-modellhez, amiről mi beszélünk, új alkotmányra van szükség” – mondta Kelemen Hunor a táborban. Amit nem mondott el, az az, hogy úgy lennénk tisztességesek, ha elmondanánk, hogy az elmúlt tíz évben pusztán
kampányjelszóként használtuk az autonómia témáját.
Mert – ha nem is mindenki, de – az emberek nagy része azért emlékszik még, hogy a kampányban folyó harcos autonómiázást a választások után rendszerint felváltotta az enyhén irritált magyarázkodás, hogy miért is nem lehet megvalósítani az autonómiát. No meg annak taglalása, hogy egyik-másik nem RMDSZ-es erdélyi magyar politikus miért mond marhaságokat, amikor az autonómiáról beszél.
Arról sem beszélt Kelemen Hunor, hogy annak a bizonyos új alkotmánynak, amire szükség lenne, a megvalósulási esélye ugyanúgy tart a nullához, mint a mostani (egyelőre titkos) autonómia-statútumé.
„(…) egyetlen autonómia sem született meg egyik napról a másikra, és nem a szájkaratésok munkájának eredménye, hanem a szívós, mindennapi munka, a folyamatos párbeszéd gyümölcse” – mondja Kelemen Hunor, miközben fél perccel azelőtt világosan elismerte, hogy az RMDSZ eddigi autonómiázása
nem más, mint szájkarate.
A „szívós, mindennapi munkát” még érteni véljük, hiszen az USD mindennap ott szívatja koalíciós partnerét, ahol csak tudja…
Az RMDSZ elég nehéz időszak elé néz, mivel nem biztos, hogy x-edszer is képes lesz az egyre átlátszóbb kampányautonómiával megfelelően mozgósítani a folyamatosan apadó szavazóbázisát egy olyan választás előtt, amelynek közvetlenül nincs tétje – ennélfogva direkt mobilizációs ereje sem – a magyarok szempontjából.
Az is érdekes helyzet lenne, ha a második fordulóban arra buzdítanának majd Kelemenék, hogy
a magyarok szavazzanak Victor Pontára.
Arra a Pontára, aki éppen egy magyarellenes húzással buktatta meg korábban a kormányt, amelynek az RMDSZ is tagja volt. Arra a Pontára, akinek a pártja szemrebbenés nélkül megszegte az egyezséget, miszerint Maros megyében magyar prefektust neveznek ki, és akit aztán – mintha mi sem történt volna – az RMDSZ a tenyerén hordozott a minapi nyergestetői megemlékezésen.
Márpedig a koalíciós viszony logikája megköveteli, hogy az RMDSZ Pontát támogassa a második fordulóban. Hacsak:
1. a második forduló előtt nem lépnek ki a kormányból és ellenzékbe vonulva nem buzdítanak Klaus Johannis támogatására. Ami viszont ismét zsákutca (akkor is, ha a magyarok rokonszenveznek a szebeni polgármesterrel), mivel Johannis folyton kompenzál kisebbségi származása miatt, és „jó románként” még annyira sem fogékony a magyar közösség problémái iránt, mint a tősgyökeres dâmboviţaiak.
2. a második forduló előtt nem bízzák „a felnőtt, értelmes, okos stb. erdélyi magyar emberek” lelkiismeretére, hogy kire szavazzanak, ezzel áthárítva a felelősséget is a közösségre. Majd az államfőválasztás után azzal a párttal mennek tovább, amelynek az embere beköltözik a Cotroceni-palotába.
S akkor kezdődhet ismét elölről az autonómiázós szájkarate.