„Ami azonban feltűnő: a TGM vs OV párharcnak van valamifajta bensőségessége, TGM retorikája erősen épít arra, hogy komolyan kell venni OV SZEMÉLYÉT, hisz jelentős történelmi figura, nem őrült, hanem nagy tehetség (akárcsak én magam, vagyis TGM, ugye), aki most rossz útra lépett. A Filozófus és a Diktátor párharca ez, akik valamikori szellemi barátok voltak (nem mutyibarátság, hanem komolyan gondolkodó, tehetséges, nagyra hivatott emberek barátsága).

TGM a beszédét szerintem személyes figyelmeztetésnek is szánta, apellálva a valamikori barátságukra. Valamiképpen működik ebben a hangvételben még a HŰSÉG dinamikája: aki a barátod voltam, aztán a kritikusod, mostantól már az ellenfeled vagyok, te tettél engem saját ellenfeleddé, amikor is átálltál a másik oldalra. És a barátok (a Diktátor és a Filozófus) versengése, hogy ki mondja ki a legpatetikusabb szavakat a drámai fordulatról.

TGM láthatóan OV egyetlen méltó, gondolkodó ellenfelének tartja magát, aki fölismeri a másik tetteiben a logikát, a koncepciót és a jelentőséget. Hisz a barátok ismerik egymást: »tudja, hogy tudom«. És hát a »szintén nagyon okos« Tellér Gyula, akinek befolyása oly nagy OV-re: még a féltékenység is megjelenik a harmadik baráttal szemben.

Akárhogy is, de gazdag, szinte homéroszian szép a barátság, a hatalom, a diktatúra és a filozófia pszichodinamikája ebben a drámában. Van neki emberi mélysége, vagy hogy mondják. A tét persze túl nagy, hogy csak ezt lássam benne. A két beszédtől, ha komolyan veszi , az ember fia komolyan elkezd szorongani, afféle »reflexív szorongással«, ha esetleg eddig még nem szorongott volna eléggé.„