„Ha a kormányzat érvényt tudna szerezni a törvényeknek, és keretet biztosítana a polgárok szabad kibontakozásának, ha végre sikerülne eltemetnie a huszonöt év óta a magyar társadalomban mélyülő árkot, ha kiszámítható, stabil gazdasági életet tudna létrehozni, ha reálisan elő tudná mozdítani a határon túli magyarok ügyét, ha növelni tudná az Európai Unión belüli érdekérvényesítő erejét, és nem az Unión kívülről akarna példaképeket találni magának, akkor én, istenuccse!, sikeres országnak tekinteném Magyarországot.
De úgy látszik, ezek túlságosan kicsinyes targetek Orbán Viktor számára, ő grandiózusabb álmokat dédelget, olyanokat, amelyek azonban a valósággal nem számolnak kellőképpen. Legelsősorban azzal, hogy az anyaország az Európai Unió és a NATO tagja, megvan tehát a jól meghatározott helye és feladata a világban, úgyhogy jelenleg semmiféle gazdasági válság és zavaros ideológiai megfontolás nem indokolja azt, hogy feladja vagy megkérdőjelezze ezeket a pozícióit. Abban igaza lehet Orbán Viktornak, hogy az Európai Unió jelenlegi formájában nem tudja felvenni a versenyt, vagy legalábbis kezd teret veszíteni Indiával, Kínával vagy Oroszországgal szemben, de ennek nem a liberális alapelvek az okozói, sőt, azok a legkevésbé, de még csak nem is a gazdasági világválság, sokkal inkább az, hogy Európában huszonnyolc nemzetállam próbál összekovácsolódni egy egységes, nemzetállami jellegzetességeket eltörlő, de legalábbis azokat tompító politikai-gazdasági formációvá. És ha ez a projekt nem fog megvalósulni – mint ahogy Orbán Viktor ki is jelentette: nem akarja, hogy ez megvalósuljon – az sokkal inkább a liberális elvekkel szembe menő nemzeti érdekeknek lesz betudható. És ha az Európai Unió nem lesz képes felvenni a világ más hatalmi központjai által diktált tempót, akkor mennyi esélye van erre az különutas, illiberális irányba elhajolni akaró Magyarországnak?”