„Katonai behívókat osztogatnak a magyaroknak, ruszinoknak, románoknak és ukránoknak. Mint száz évvel ezelőtt. Csak most nem a kétfejű osztrák sas, hanem az ukrán hatalmi jelkép díszíti a mozgósítási parancsot. Viszik nemzettársainkat megvédeni az idegen hazát saját szakadár állampolgáraitól. (…)
Ez a harc számukra csak veszteséget jelent. Ráadásul a kijevi ultranacionalisták számára nemcsak az orosz nemzetiségiek követelései elfogadhatatlanok. Mindenfajta nemzetiségi igényt könnyen leseperhetnek. És akkor egy újabb kivándorlási hullámnak lehetünk tanúi. A könnyített állampolgárságot szerzett kárpátaljaiak – akik közt nemcsak magyarok, de ruszinok és más, egykori magyar állampolgárságú felmenőkkel elszámoltatott kedvezményezettek vannak – a honfoglalók útvonalát követve beözönlenek a magyar alföldre. A népességfogyással küszködő anyaországnak még jól is jönne egy kis vérátömlesztés. Lehet, ezért, de akár az orosz kapcsolat gazdasági, nagyhatalmi árnyéka miatt hallgat a magyar diplomácia. Pedig szólnia kéne.
Összefogva a románokkal – akiknek szintén nagyszámú külhoni nemzettársuk szorult az ukrán fogóba –, mint európai uniós tagállamok Brüsszelben érjék el, hogy a kijevi hatalom valós garanciákat vállaljon a nemzeti közösségek védelmére. Hogy egyetlen kárpátaljai vagy besszarábiai lakost se kényszerítsenek polgárháborús vérontásra. Az Unió és az Egyesült Államok erkölcsi felelősséggel tartoznak a jelenlegi ukrajnai helyzetért. A befolyási övezet- és piacszerzési mohóságukban nem számoltak a képlékeny országot szétfeszítő érdekellentétekben rejlő veszélyekkel. Pedig tanulhattak volna Jugoszlávia esetéből. A testvérháborúk okozta, máig be nem gyógyult lelki sebekből.”