„Én ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartozom, amely a háborút olvasmányélményeiből vagy dokumentumfilmekből ismeri. És az épp annyira eleven, amennyire a képzelete engedi. A mai generáció számára talán kicsit másképpen vetődik fel a kérdés. Ha letölthető az okostelefonra, akkor látszik, ha nem, akkor peche volt. Mármint a történelemnek. Mondják a bölcsek, hogy végül pont az a nemzedék kezdi el majd újra, amelynek már az egész nem lesz több csak valami számítógépes játék, mert annyira kifakul az átadható élmény, a kiömlő vér szaga, a halálsikoly. A jelenlegi a béke most nem tűnik nagyon ingatagnak, nem két háború közötti levegővétel. Bármennyire is ingatag sok szempontból az Unió, azt most nehezen tudom elképzelni, hogy a tagok egymásnak essenek, a németek megint lerohanják a belgákat, hogy meg sem álljanak a franciákig. Ha mégis el kell képzelnem valamit, az csak egy harmadik féllel történő hadviselés lehet, amelyben a tagok egymás mellett, EU-ként harcolnak a… (kikkel is?). Kínaikkal, arabokkal? Vízért, energiáért, vetőmagért? A hosszabb béke viszont elpuhítja és értetlenné teszi a benne élőt. Némi fölénnyel nézi a távol (?) harcoló feleket, és csodálkozik, hogy miért nem tudják „civilizáltan” megoldani vitás kérdéseiket. És lassan belefárad a megértésbe. Abba, hogy vélhetően annyi igazság van, ahányan elkezdenék mesélni a sérelmek történetét. Belefárad, mert hosszú idő után talán először sikerült elhitetnie magával, hogy már más reflexek éltetik. Ha nem érti a német vagy francia politikát, akkor nem pisztolyt fog a kezébe, hogy valahol, egy snájdig merénylet keretében megtorolja a sérelmet, megpöccintve az első dominót a sorban, hanem megkeresi az érdekérvenyesítés hétköznapi módjait. Levelet és cikket ír, érvel, magyarázkodik, szavazni megy. A bürokrácia útvesztőibe csatornázza be a dühét, amíg az el nem párolog. És nem is érti, hogy mások miért nem viselkednek ugyanígy. Talán az ukránok már nem is civilizáltak? Új barbárok jelentek meg az EU peremén? Bár Csaplár Vilmos nemrég a Népszabadságban megjelent esszéjében épp azt fejtegette, hogy az emberi civilizáció és fejlődés elképzelhetetlen expanzió és háborúk nélkül. És a következő is jönni fog, mert jőnie kell, ez a dolgok rendje. Ne altassuk magunkat semmivel. Nem értettem vele egyet, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy fegyvert fogjak a kezembe. (Bár tudom, hogy ha ez valóban élesbe fordul, akkor tennének róla, hogy ezt a hummanista dilemmát hamar feloldjam magamban.) Hogy pusztítsak és pusztítsanak a nevemben a technika legújabb vívmányaival. Bár pontosan tudom az akkori kortársak számára is éppoly elképzelhetetlen lehetett Hirosima vagy a Holokauszt, mint nekem a harmadik világégés, amíg meg nem történik. Amikor a valóság egy újabb szintjére lép, és egy fokkal tágabbá teszi az ember gyilkolni vágyó leleményének halmazát.”