„Tehát ez idő szerint úgy tűnik, az RMDSZ-ben továbbra is a kormányzati szerepvállalást mindenáron erőltetők, a Markó-Borbély-Frunda-Verestóy négyesfogat osztja az észt, mondja meg a miheztartást. Kelemen Hunor pedig rádöbbenhetett, hogy nem a farok csóválja a kutyát, hogy a tisztújításkor neki kizárólag a stróman szerepét szánták. Mindenesetre a történet lelombozólag hathat azokra, akik még hittek volna az RMDSZ belső megújíthatóságában. Ettől a pillanattól az erdélyi magyar politikában változó intenzitással meg-megnyilvánuló radikális-mérsékelt, kuruc-labanc ellentét újra nem a szervezeten belül, hanem az RMDSZ és külső ellenzéke között érhető tetten. A „szövetség” pedig nem más, mint egy önfeladó, tájba simuló, a bukaresti elvárásoknak kényszeresen megfelelni akaró, a Dimbovita-parti politikai logika szerint működő román versenypárt.

Azok pedig – a szövetségi oligarchák! – , akik azt tartják, hogy az RMDSZ-nek mindenáron a kormányban a helye, s ezért mindenféle elvtelen kompromisszumra készek, ne feledjék: a magyar pártra elsősorban a román politikának van szüksége.”