Napok óta terjed a neten egy mém, mely szerint Portugáliának Cé Ronaldója, Brazíliának Neymarja, Argentínának Messije, Németországnak pedig CSAPATA van.
Ennél tömörebben és tökéletesebben nehéz is összefoglalni a foci-világbajnokságot, talán csak annyit tehetnénk még hozzá, hogy Uruguaynak Suareze, Kolumbiának pedig Rodrigueze volt. Bár a kokatermesztők fiai talán a torna legpofásabb dél-amerikai együttese voltak, ami a csapajátékot illeti.
De csapata csak a németeknek és a hollandoknak volt,
még az európaiak közül is. A kettő közti különbség pedig nagyjából egy világbajnoki ciklus, a hollandok most ott tartanak, ahol a németek voltak négy éve: a néhány vén róka köré épített fiatal alapanyag adott, de a rutin még hiányzik. Louis van Gaal jó társaságot hagy Guus Hiddinkre.
A Nationalelf viszont már feljutott a csúcsra, ráadásul első európai csapatként az amerikai kontinensen. Az elődöntőben lefocizta a pályáról Brazíliát, a döntőben felőrölte Argentínát. Még a torna nyitányán földbe döngölte a portugálokat is, hogy teljes legyen a Ronaldo-Neymar-Messi párhuzam, a köztes időszakban pedig minimális erőkifejtéssel menetelt előre. Löw tudta és mondta is: egy foci-vb nem sprint, hanem maraton, nem a leggyorsabb, hanem a legkitartóbb ér elsőként célba.
Az már más kérdés, hogy a németek ezúttal minden téren a legjobbak voltak. Legtöbb lőtt gól (18), amelyen nyolc különböző játékos osztott, mindössze négy kapott, ebből mindössze egy az egyenes kieséses szakaszban. Nem volt egyértelműen kiemelkedő sztárjuk, viszont szinte mindenki húzóember volt.
Nem véletlen, hogy a rendszeresen játszók közül csak Hummels, Höwedes és Götze nem volt ott már négy éve Dél-Afrikában is. Ez a csapat gyakorlatilag 2004 óta épül, Klinsmann, majd Löw folyamatosan építette be a kiváló utánpótlásrendszer ontotta tehetségeket.
A 2010-es bronzcsapatból csak az azóta visszavonult Arne Friedrich kopott ki, miközben azóta feltűnt a vb-t sérülés miatt kihagyó Marco Reus, a döntő győztes gólját szerző Götze, a kiválóan fejelő Mats Hummels, a csereként három gólt szerző Andre Schürrle vagy az egyelőre még epizódszereplő Julian Draxler. Erre mondják, hogy a bőség zavara.
De a jó játékosállomány még kevés,
ha nincs mögötte szakmai tudás. Löwnél volt. Már Dél-Afrika után el merte vetni a spanyolok labdabirtoklása ellen tehetelen kontrajátékot, és felépíteni egy domináns, letámadó, aktív futballra törekvő együttest. Mert kísérletezni, de a kulcspillantokban mindig visszatért a biztos alapokhoz, amelyektől Guardiola Bayernjének hatására a csoportkörben még eltért.
Jó világbajnokság volt a brazíliai, mert a játék és a taktikák szempontjából sokkal színesebb volt, mint az előző. Sokféle stílus és rendszer csapott össze, bár a végén a korszak domináns szisztémája lett a győztes. Algéria, Kolumbia és a CONCACAF-térség csapatai jókora adag frisseséget hoztak a túlzottan Európára és Dél-Amerikára fókuszáló futball-gondolkodásunkba.
De leginkább azért volt jó ez a világbajnokság, mert a végén a legjobb csapat nyert.