„Mintha nem is magyar ember fogalmazta volna meg azt a levelet, hanem valamelyik, a hegyeken túlról származó bértollnokuk. Akinek a legfőbb dolga az, hogy elijessze a kérdésfeltevőt, hogy lerázza az illetlen betolakodót, hogy tisztára mossa a szennyest, a takargatnivalót. Egy olyan dörzsölt hangnemű irománnyal, amely mindössze öntömjénező üres szólamok, tartalom nélküli ígéretek, valamint lekezelő rendreutasítások sora. Akár számonkérésnek is nevezhetnénk a szövetségi elnöknek címzett, hat kérdésből álló levelet, de a válaszadó szervnek vagy személynek, enyhén szólva is, egy sokkal együtt érzőbb válasszal kellett volna ezt nyugtáznia. Nem úgy, mintha az ellenfél táborához tartozna.
Azt írja a tisztelt viszontfeladó, hogy a szervezete „nem áll el az autonómiától”. De hol találjuk meg annak a jelét, hogy kiállna mellette? „A miniszterelnöknek nincs olyan eljárásbeli kötelezettsége, hogy a kiküldött leveleiről minden egyes esetben (akár a magyarokra vonatkozó kérdésekben) a koalíciós partnereivel egyeztessen.” Hát miért nem foglalták ezt a koalíciós megállapodásba? Ott csak a zsíros koncról egyeztettek? Ki kényszerítette őket ebbe a gyalázatos hatalmi szövetségbe?”