„Mi, szerzők azért írunk, hogy díjakhoz jussunk. És messze nem elhivatottságból. Nem azért, mert a mondandó szorít. Ezt szűrte le a múlt heti dörmögésem egyik olvasója, amely az Aegon-díj körüli helyzetről szólt. Az efféle »vádak« mindig tetszetősek, mai nyelven: hozzák a klikket meg a lájkot, hiszen »beleláttunk« a fránya írók kártyáiba és nem láttunk ott semmi hivatástudatot. Túl azon, hogy izzó homlokú elkötelezettséggel még egyetlen számlát se fizettek ki, egyetlen komoly írót sem tudok elképzelni, aki úgy ülne neki új művének, hogy azzal jövőre, vagy ki tudja mikor, majd díjakat fog nyerni. Persze mindenki elképzeli magát, amint Stockholmban nyakig frakkban átveszi a Nobelt, de ez a gyerekes képzelgés hamar elszáll a papír fölött. Ott már meló van, sugárutak és  zsákutcák, hajtűkanyarok és sehova sem vezető kacskaringók. A díj, főként a pálya elején, remek felhajtóerő lehet, hogy ne savanyodjon bele az ember a saját mondataiba. Visszajelzés, hogy talán jó úton jár. De ez is csak pillanatnyi bátorítás. És egyáltalán nem garancia. (…)