Felbontott regények

Kevés író van, akinek először a neve iránt érez valami eredendő szimpátiát az olvasó, a benne rejlő dallam iránt, mintha egy nagy tavaszi kiáltás lenne a gát tetején, az ébredő világ felé.
Hirdetés

„Tudtam, hogy egyszer erre a napra ébredünk majd. Jó ideje gyengélkedett már, bár olyan hírek is jöttek, hogy dolgozik valamin, szerelmes regényen, és a munka egy író esetén mindig jót jelent: a reményt és a küzdelmet. Hogy nem eszi a romlás olyan forrón a kását. Aztán mégis. De a győzelem most is, mint mindig a művészek esetében, csak pillanatnyi.

Gabriel García Márquez. Kevés író van, akinek először a neve iránt érez valami eredendő szimpátiát az olvasó, a benne rejlő dallam iránt, mintha egy nagy tavaszi kiáltás lenne a gát tetején, az ébredő világ felé. Az öröm, a diadal hangjai.
Szeretni is valahogy úgy akartam, ahogy a regényeiben. Ahogy Bayardo San Román az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájából. Tizenhét éven keresztül ír neki levelet Angela Vicario, egy fél életen át, minden héten egyet annak, aki a világban kóborol. Aztán megérkezik meghízva, félig kopaszon és szemüvegesen San Román, táskáját ledobja a földre, és csak annyit mond: Tessék. Itt vagyok. A táskában pedig ott a kétezer levél, dátum szerint összerakva, felbontatlanul.
 
És épp ez az utolsó félmondat a zseniális, mert addig talán mindenki eljutna, a romantikus regények szereplői is nagyon tudtak epekedni egymásért dacolva térrel és idővel, úgy, ahogy azt a mai mobiltelefonos világban el sem tudjuk képzelni, de ez a megérkezés minden mást felülír. Mert ez az igazi erő, nem felbontani, nem elolvasni, mégis megőrizni mindet, dátum szerint, aztán engedni a soha el nem olvasott makacs szenvedélynek. És ott van a romló testével, az elrepült évekkel, az őrülettel határos kitartással szembe nézve. Hát valahogy így kellene szeretni, gondoltam én tizenkilenc évesen.
Aztán hosszú, nagyon hosszú ideig megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett az első estéjük? Reggelig beszélgettek, vagy épp ellenkezőleg: ültek egymás mellett szótlanul, újra és újra megnézve a másikat? Csöndben, félhomályban. Ahogy az egyik magány néz a másikra. És hogy végül ki bontotta fel a leveleket? Ki olvasta el, ki nézett szembe a felfoghatatlannal? Ami már nem szerelem, de még nem téboly. Jó író, mindig ott vágja el a jelenetet, ahonnan a legtöbb út ágazik el. Bár abban a pillanatban még csak úgy érezni, egyetlen ösvény maradt, s azon kell végigmenni. Aztán újabb és újabb utak nyílnak, Bayardo San Román és Angela Vicario pergetik mindennapjaikat, s rakódik egymásra az idő, s minden percben száz év magány ücsörög.”
Hirdetés