Egy kiterjesztett univerzumban érzem magam otthon

Az erdélyi magyar prózának egyik nagy problémája, hogy állandóan olyan szövegek íródtak, mintha itt románok nem is élnének. Interjú.
Hirdetés

 „Regényed egyik legfontosabb, talán legtöbbet idézett mondata: »Nem tudom, hogy miért hagytuk elveszni Erdélyt, attól tartok, nem volt rá szükségünk.« Ez nem csak meghökkentő, de súlyos megállapítás, rengeteg igazság van mögötte. Mondanál-e néhány szót ennek az állításnak az igazságfedezetéről?

 
Azt gondolom, jóval az első világháború előtti években a magyar politikusok, a közemberek is sokat beszéltek arról, hogy „a románok Erdélyt akarják”, a románok is beszéltek arról, hogy ők mit akarnak, hogyan képzelik ezt a dolgot. Az nem volt kérdés, hogy a románoknak Erdély kell. A magyar politikai elitnek semmilyen ötlete nem volt arra, hogy mihez kezdjen a románokkal, sem az erdélyiekkel, sem a királysággal. Nem értették a problémát, ahogy azóta sem.
 
Tisza megpróbált tárgyalni a románokkal, a szökevények, az illegálisan Romániába költözők, a különböző ügyek kapcsán. Tiszát időről-időre hazaárulózzák azért, mert az erdélyi románokkal bármiről is egyeztetni próbál. 1916-ban, amikor a románok megtámadják Erdélyt, mindenki fel van háborodva, mekkora hitszegés történt! A románokat visszaszorítják, de továbbra se történik semmi. Egy erőd sem épül. Semmi. 18-ban a románok megint bejönnek, megint elcsodálkozunk; átlépik a demarkációs vonalat; hallatlan! Vix ezredessel, Berthelot-val, az antanttal levelezgetünk, senkinek nincsen egy ép ötlete. Nem állítunk katonaságot, tüzérséget, nem állítjuk meg a benyomulókat, hogy aztán az antant az előállott helyzetben mondjon, amit akar. A román hadvezetés sokáig el sem hiszi, hogy nincs komoly ellenállás. Talán ez volt az alapkérdésem, hogy miért nem csináltunk semmit?”
Hirdetés