„Mintegy hatvan színházi- és filmszerepből bizonyára nehéz választani, de eddig melyik szerepben érezte magát a legjobban?

Talán az Ivanovban, annak ellenére, hogy az az előadás valamiért nem tudta kifutni magát. Úgy érzem, emberként, férfiként egyaránt a legmegfelelőbb pillanatban „ért utol” a szerep, olyan pillanatban, amikor nem tudtam, hogy hogyan tovább, és amikor az ember – a színész is – néha elmegy egészen a falig.

Az Egy őrült naplója is ilyen, az talán azért, mert egyedül szültem meg. Akkoriban keresgéltem magamban a kisembert, aki elbújna, hogy ne mindig a 190 centi magas, impozáns Mátrayt láttassam. Annak ellenére, hogy úgy érzem, nem csináltam meg azt az előadást. Most félre is tettem, majd előveszem negyvenévesen. Nincs már annyira messze…

Mit ígér a Nemzetiben való fellépés lehetősége? Netán új karrier kezdetét?

Egyelőre hazalátogatásomkor inkább azt éreztem: milyen jó, hogy itthon vár rám egy csapat! Budapesten most még az a legfontosabb, hogy ne hibázzak, hogy teljesítsek. Nem élek fóbiákkal, igyekszem fellazulni, de mindig zavar, ha azt érzem, hogy maradt bennem egy pici, hogy nem adtam ki magamból mindent. És félek attól, hogy megtanuljam, milyen eszközökkel lehet hatást elérni, s azokkal netán tudatosan éljek is. Azt szeretném, hogy mindig meg kelljen győznöm a közönséget a magam igazáról.”