„Annál gyakrabban hallhattunk pénzről, minisztériumokban megnyíló ajtókról, autópályáról, s a felszólalók nem győzték hangsúlyozni: mindenki ezt várja tőlük, az egyszerű emberektől a polgármesterekig. Ismét erőre kapva hirdette az igét az óvatos, kis lépések politikájára esküvő, már éppen leáldozóban lévő régi szárny, s újra előretörni látszik a merjünk kicsik lenni elv is, hisz abból, ami elhangzott, a legnagyratörőbb, még elérhető elvárásnak a szimbólumok szabad használata és a magyar prefektusok kinevezése bizonyulhat.
Vízválasztónak tűnt az erdélyi magyarság jövője szempontjából az elmúlt esztendő, amikor is az ellenzékbe kényszerült RMDSZ nyögve-nyelve ugyan, de végre tettekben is felvállalta az autonómiamozgalom támogatását. Az összefogásnak, az egybecsengő üzenetnek köszönhetően több mint százezren gyűltünk össze tavaly novemberben a székelyek nagy menetelésén, és úgy tetszett, végre a politikum számára is egyértelmű, mely utat kell követni.
Most az SZKT már szóra sem érdemesítette a tíz nap múlva esedékes székely szabadság napját, ahol több tízezer – akár százezer – székelyföldi magyarnak kellene kinyilvánítania önrendelkezési igényét, ahol ott lenne a helyük az RMDSZ vezető politikusainak is. Jobb, ha beérjük a mai verébbel, hisz a holnapi túzok nem is létezik – értelmezhetjük Markó Béla intő szavait. Hogyan várhatjuk hát tőlük az autonómia támogatását, ha bevallottan nem is hisznek benne, s éhes hordaként csapnak le a koncként odavetett verebecskére?”