„Nem értem, hová tűnnek el a huszonnégy órák, mi a frász történt a világgal, hogy nem tudunk beleférni egy napba, mikor napi menüt zabálunk, gépekkel dolgozunk, és semmi sem tudja meghaladni a szolgáltatók piacát, akik abból élnek, hogy azt a munkát végzik el, amire az embereknek egyszerűen nem marad idejük. S közben dolgozunk, dolgozunk és dolgozunk: vezetés közben, ebéd közben, kávézás közben, de még bulizás közben is beszúrunk egy-egy munkamegbeszélést.
Alvásra, személyes dolgainkra pedig egyre kevesebb időnk jut, s észre sem vesszük, hogy lekopnak a barátok, s csak akkor tűnik fel, hogy odakinn felmelegedett az idő, ha az az átkozott nap már megint rásüt a monitorunkra.”